„Nem ítélkezni akarok a társadalmi igazságosság új vallása fölött, hanem tiszteletet mutatni és más vallásokhoz hasonlítva megérteni. Fontosnak tartom a vallásokat, hiszem, hogy segítenek jobbá tenni a világot” – írja C.D. Cunninghnam a Public Square magazinban.
A hagyományos vallásoktól való Nyugat-szerte tapasztalható elfordulás korántsem jelenti, hogy az emberek lemondtak a spirituális és transzcendentális igényekről. Az elmúlt években a társadalmi igazságosság haladó eszméit zászlajukra tűző baloldali woke mozgalmakat előszeretettel hasonlították a vallásokhoz pejoratív éllel. Lekicsinylően szekuláris vallásnak vagy valláspótléknak, sőt hamis vallásnak is nevezték, a woke progresszívokat az inkvizítorokkal, nézeteiket pedig a vallásos vakbuzgósággal állítva párhuzamba.
A patkolt összehasonlító vallástörténész Cunningham nem pálcát akar törni a woke-izmus fölött, inkább szisztematikusan megvizsgálja, hogy megtalálhatók-e benne a vallási mozgalmak sajátosságai. Ami a legfontosabbat, az Istenre vonatkozó tanokat illeti, Cunningham nem tartja kivételesnek, hogy a társadalmi igazságosság vallásának nincsenek saját istenségei. Számos olyan vallási mozgalom létezik ugyanis a buddhizmustól a taoizmusig amely nem ismer isteneket. Mint ahogyan az sem egyedi eset, hogy a mások által vallásnak nevezett csoportok tagjai magukat nem tekintik önálló szektának, inkább csak valamilyen életforma-közösségnek.
Rituálék és mítoszok dolgában a woke ideológia mindenesetre hasonlít a vallásokra. Saját tabui és normái vannak, a rendszerszintű diszkriminációra és az elnyomásra vonatkozó nézetei pedig önálló és átfogó világnézeti alapokat teremtenek. Az egyéni identitást szentnek és sérthetetlennek tekinti. És a woke hitnek megvannak a saját szent szövegei (Cunningham itt a rendszerszintű rasszizmus és elnyomás, illetve a posztmodern társadalomkritikák alapműveit említi). A rítusok, tabuk és szent tanok alkotják a woke moralitás és életvezetés szabályait, és egyúttal kijelölik az üdvözülés útját. Sőt, a woke csoportoknak önálló ikonográfiájuk is van, legalábbis Cunningham ide sorolja a melegbüszkeség-zászlókat és a Black Lives Matter mozgalom szimbólumát, a felemelt ökölbe szorított fekete kezet. Cunningham már az egyházi intézményesülés jeleit is látni véli a woke szervezetekben és online fórumokban, amelyek egyúttal a hittérítés legfőbb csatornáiként is funkcionálnak.
Mindebből Cunningham azt a következtetést vonja le, hogy a társadalmi igazságosság woke mozgalma valóban olyan, mint egy új vallási irányzat, amely jól tükrözi a kor szellemiségét, és spirituális segítséget nyújthat a modern világban helyét kereső egyénnek, egyúttal morális iránytűként szolgálva hozzájárulhat a világ jobbá tételéhez. Ha így van, akkor viszont a woke-izmusnak is kijárna a tisztelet és a vallási tolerancia – véli Cunningham. És nem tréfál.