„A hidegháborús liberalizmus katasztrofális hatással van a liberalizmusra. A hidegháborús liberális gondolat a szabadság elsődlegességéből indul ki, és legfontosabb feladatának a szabadság ellenségeinek megfékezését tartja. A liberalizmustól ennél többet váró követeléseket pedig a zsarnokság előszobájának tekinti” – foglalja össze a Boston Review hasábjain Samuel Moyn jogtörténész augusztus végén megjelent Liberálisok a liberalizmus ellen: a hidegháborús értelmiség öröksége című könyvének téziseit.
Moyn hat huszadik századi angolszász gondolkodó munkáinak elemzésén keresztül igyekszik a kortárs liberalizmus eszmetörténeti alapjait feltárni. Legfőbb megállítása szerint a hidegháború idején a liberalizmus jelentősen átalakult, és elszakadt gyökereitől. A liberálisok a 19. századtól – John Stuart Mill és Alexis de Tocqueville korától – egészen a második világháború lezárásáig a felvilágosult racionalizmus eszméjét hirdették, és az egyén szintjén az önkiteljesítés, a társadalom szintjén pedig a haladást, az egyre nagyobb jólétet tekintették legfőbb programjuknak. Világos elképzeléseik voltak arról, hogy milyen a jó élet, és a politika legfontosabb feladatának azt tartották, hogy lehetőséget teremtsenek ennek elérésére. Ez a szemlélet határozta meg a roosevelti New Deal programját is, amely az állam aktív gazdasági szerepvállalásával próbálta elősegíteni a jólét növelését.
A hidegháború idején azonban minden megváltozott – állítja Moyn. A liberálisok ugyanis egyre inkább a totalitárius diktatúrák elméletével azonosították az olyan eszméket, amelyek az állam útján keresték a jólét és a boldogság előmozdítását. Attól kezdtek tartani, hogy a népboldogítás szükségképpen fasiszta avagy szovjet típusú zsarnoksághoz vezet. Ezért a liberalizmus legfőbb, majd egyetlen céljának az egyéni szabadság védelmezését tekintették. Az államtól csak azt várták, hogy gondoskodjék a különböző világnézetű egyének békés egymás mellett éléséről. Ezért világnézeti értelemben semlegességet írtak elő, az állam túlterjeszkedését pedig intézményi és jogi fékekkel és egyensúlyokkal akadályozták. Ahogyan Judith Sklar kifejtette, a liberalizmust a szabadságjogok korlátozásától való félelemnek kell meghatároznia. Isaiah Berlin hasonló gondolatokat fogalmazott meg, amikor az egyéni negatív szabadság fogalmát, vagyis a korlátozások minimalizálását állította a középpontba és a pozitív szabadság veszélyeit hangsúlyozta, amely ugyanis abban áll, hogy a közös célok elérése szükségképp az egyéni szabadság korlátozásával jár. Moyn értelmezésében Hannah Arendt, Karl Popper, Gertrude Himmelfarb és Lionel Trilling is Berlinéhez hasonló nézeteket vallott, bár egészen más ideológiai alapon. Csakúgy, mint a hidegháborús logikát a kilencvenes évek után is életben tartó liberális értelmiség, egyebek között Anne Appleabaum, Timothy Garton Ash avagy Michael Ignatieff.
Moyn szerint a liberális politika mai válsága erre a szemléletre vezethető vissza. Mint számos kortárs konzervatív, mindenekelőtt a posztliberalizmust szorgalmazó Patrick Deneen is rávilágít, a liberálisok képtelenek pozitív célok meghatározására, és politikájukat a zsarnokságtól való – Moyn szerint alaptalan – rettegés vezérli. Moyn példaként a Donald Trumpot a demokrácia ellenségének tekintő aggodalmakat említi, és egyúttal hevesen bírálja a Biden-kormányt, amiért a demokratikus szabadságjogok védelmét teszi programja alapelvévé, ahelyett, hogy pozitív célokat fogalmazna meg és arra használná a hatalmát, amire való: a jólét és az egyenlőség állami előmozdítására.
Moyn könyve meglehetősen vegyes fogadtatásra talált a kritikusok körében. Mathis Bitton történész a City Journalben és Becca Rothfeld filozófus a Washington Postban számos ponton pontatlannak tartják ugyan Moyn eszmetörténeti elemzését, ám a lényeggel egyetértenek: a liberális állam célja az lenne, hogy határozott intézkedésekkel segítse elő az egyén kiteljesedését és boldogságát. És amíg ezt a liberálisok nem ismerik fel, addig nem lesz esélyük alternatívát kínálni az egyaránt illiberális világnézetű jobb- és baloldali radikális identitáspolitikákkal szemben.
Jonathan Chait viszont, aki liberális lévén joggal érintettnek érezheti magát lesújtó véleményt fogalmaz meg Moyn téziséről a New York magazin hasábjain. Úgy véli, hogy Moyn bagatellizálja kihívást, amit Donald Trump és más populista jobboldali politikusok jelentenek, ők ugyanis szerinte létében fenyegetik a demokráciát. Chait egyúttal Moynnak a jólétet és az egyéni kiteljesedést előmozdító államra vonatkozó gondolatait is elveti. Szerinte a gondokosdó állam ugyanis szükségképpen a szabadságjogok korlátozásához és elnyomáshoz vezetne. Sőt, ennek előjelét látja abban, hogy Moyn tavaly hevesen bírálta a liberálisok úgymond doktriner ragaszkodását a jogállamisághoz. Moyn a demokrácia nevében teljhatalmat adott volna a képviselőháznak, korlátozva a szenátus, sőt, az alkotmánybíróság jogkörét is. Chait szerint Moyn maga szolgáltatja a legjobb bizonyítékokat arra, hogy a hidegháborús liberálisok félelmei időszerűbbek, mint valaha.