„A kaszt-alapú diszkriminációt betiltását indítványozó törvényjavaslat kapcsán kialakult vita eklatáns példája az őshaza és a diaszpóra politikai összefonódásának” – írja Ajantha Subramanian harvardi antropológus az Indian Express véleményrovatában.
A kaliforniai törvényhozás szeptember elején hosszú viták után megszavazta a diszkriminációellenes törvény módosítását, amely megtiltja a kaszt alapú hátrányos megkülönböztetést, feltéve persze, hogy a kormányzó is aláírja a tervezetet. A kasztalapú megkülönböztetés kérdése a George Floyd halála után, a rendszerszintű rasszizmus körüli viták során került a figyelem előterébe. 2020 júniusában a Cisco indiai származású alkalmazottai pert indítottak. Azzal vádolták az indiai kasztrendszer elitjéhez tartozó, brahmin eredetű felettesüket, hogy származásuk miatt tagadja meg tőlük az előléptetést és a magasabb fizetést. Ők ugyanis az indiai kasztrendszer legalsó kategóriájához, a páriákhoz tartoznak. Az eset kapcsán demokratapárti képviselők indítványozták, hogy a kaliforniai diszkriminációellenes törvénybe a faji, a nemi és egyéb kategóriák közé nevesítve is kerüljön be a kaszt-alapú hátrányos megkülönböztetés tiltása.
A javaslat azonban nagy felzúdulást váltott ki. Indiai diszpóra-szervezetek tiltakoznak ellene, mondván, hogy Indiában már az 1950-es alkotmány felszámolta a kasztrendszert, és a kaszt-alapú diszkrimináció nincs jelen az indiai társadalomban – mint azt az amúgy szintén pária felmenőkkel rendelkező Modi miniszterelnök is előszeretettel állítja. Az ellenzők „hindufóbnak” nevezik a törvényt, mivel szerintük rossz színben tünteti fel az indiai diaszpórát, hiszen azt sugallja, hogy tagjai diszkriminálják az alacsonyabb osztályból származókat. Azt is hozzáteszik, hogy a kasztrendszer modern formája eleve nem is indiai eredetű, hanem a brit uralom terméke, ugyaniss ezt az informális és laza hierarchiát a gyarmati kormányzás intézményesítette.
Igen ám, csakhogy a törvénymódosítást kifogásoló diaszpóra-szervezetek szinte kivétel nélkül az indiai kisebbségek – egyebek között a keresztények, a muszlimok és a buddhisták – ellen valóságos hadjáratot indító hindu nacionalista Modi-kormány intézményes kötelékébe tartoznak. Az indiai diaszpóra nagyobb része az indiai társadalom krémjéhez tartozó brahmin, akik saját státuszuk mellett az indiai nacionalista kormány országimázsát is védik azzal, hogy tagadják, hogy a kasztalapú erőszak tovább élne Indiában és a diaszpórában, márpedig felmérések szerint az Egyesült Államokban letelepedett pária származású indiaiaknak legalább kétharmada, de talán kilencven százaléka is tapasztalt már kasztalapú megkülönböztetést.
Subramanian szerint az indiai diaszpóra körüli konfliktus több szempontból is tanulságos. Egyrészt azt illusztrálja, hogy a bevándorlás során az etnikai és egyéb társadalmi ellentétek is migrálnak, sőt, tovább éleződve újabb viszályt okozhatnak az óhazától távoli, demokratikus befogadóországokban. Másrészt pedig arra világít rá, hogy – mint azt már Benedict Anderson, a nacionalizmus-kutatás egyik legismertebb alakja is rávilágított – a nacionalista kormányok hatékonyan mozgósítják a lojális diaszpórát saját politikai céljaik képviseletében. A „hindufób” diszkriminációt orrontó szervezetek retorikai muníciót szállítanak az óhaza egyre inkább Nyugat-ellenes nacionalistáinak. Az eset további érdekessége, hogy a kasztellenes diszkriminációt tiltó kaliforniai törvénymódosítás nemcsak konfliktust, hanem nem várt összeborulást is eredményez – jegyzi meg Subramanian. A javaslat hatályba léptetését követelve, egy szikh, egy pária és egy indiai muszlim diaszpóraszervezet vezetői közös éhségsztrájkot indítottak.