„Kutatások tömkelege állítja, hogy nagyon rosszak vagyunk a hazugság felismerésében. Abból indulunk ki, hogy az emberek az igazat mondják, más szóval naivak vagyunk” – írja a National Postban Stuart Thomson kanadai publicista két pszichológus, Christian Hart és Drew Curtis Nagyotmondók: mit mond a pszichológia a hazugságról és hogyan tudjuk elkerülni, hogy átejtsenek című könyve kapcsán.
Hart és Curtis egyebek között azt vizsgálta, hogy mennyire vagyunk képesek felismerni a hazugságokat. Az eredmény lesújtó. Csak az esetek 54 százalékában ismerjük fel őket, ami alig több, mint ha pénzfeldobással döntenénk. Ez persze nem meglepő, hiszen ha állandóan gyanakodnánk, akkor ellehetetlenülne a mindennapi kommunikáció és az együttélés. Ráadásul a statisztikát jelentősen javítja, hogy az emberek tizede nagyon rosszul hazudik, vagyis őket könnyű leleplezni. A kicsit is dörzsöltek esetében viszont még a profik – a pszichológusok és nyomozók is csődöt mondanak.
Mindennek fényében logikusnak tűnik a közkeletű feltételezés, hogy a politikusok állandóan hazudnak. Hart és Curtis kutatásai azonban rácáfolnak erre a feltevésre. A politikusok csak nagyon ritkán hazudnak. Legalábbis nem többször, mint az átlagember. Ha ugyanis lebuknak, azért súlyos árat fizetnek, mivel elveszíthetik hitelességüket. De attól, hogy ritkán hazudnak a szó szoros értelmében, még nem feltétlenül mondanak igazat, csak éppen nem bontják ki az igazság minden részletét. Handabandáznak, mellébeszélnek, ködösítenek, terelnek, kertelnek, csúsztatnak és köntörfalaznak. És persze olyan dolgokat ígérgetnek, amelyekről tudják, hogy aligha valósíthatók meg.
Kutatások sora igazolja, hogy a politikusnak nem éri meg teljesen egyenesen beszélni: a választásokon ugyanis azok vannak előnyben, akik mindenkinek tudnak ígérni valamit – írja Thomson. Az sem baj, ha az ígéretek ellentmondanak egymásnak, hiszen minden választót csak az érdekel, hogy a neki fontos dolgok elhangozzanak. Persze a politikusoknak előre kell gondolkozniuk, és érdemes eleve úgy fogalmazniuk, hogy a körülmények alakulását vagy az előző kormányt okolhassák, amiért ígéreteik nem valósulnak meg. Az igazán sikeres politikusok művészi szintre fejlesztik a „stratégiai kétértelműség” eszközét: képesek úgy fogalmazni, hogy egyszerre ígérnek valamit és az ellenkezőjét is.
A politikus igazi fegyvere persze a ferdítés. Ez különösen hatékony eszköze az ellenfél lejáratásának. Bár Kanadában csak jövőre lesznek a választások, Thomson szerint a pártok már gőzerővel hangolnak. Trudeau miniszterelnök annak az aggodalmának adott hangot, hogy ha a Pierre Poilievre vezette konzervatívok hatalomra jutnak, akkor szakítanak a környezetvédelemmel és betiltják az abortuszt. Ám Poilievre-et sem kell félteni, ő is profi a ferdítésben. Ellenzéki vezérhez méltón már a közlekedési dugókat is az elmúlt nyolc éve kormányzó liberális kormánynak rója fel.
Az efféle túlzásokat, lózungokat és ferdítéseket a választók megszokták és helyükön kezelik – sőt, élvezik és elvárják – jegyzi meg Thomson.