„Az egyházban amúgyis aszimmetria van a férfiak és a nők szerepe között, és a pápa most ezt erősítette meg” – panaszolja fel a La Croix páriozsi katolikus lapban Anne-Marie Pelletier teológus, egyike azoknak a nőknek, akik részt vesznek a zsinat munkálataiban.
A szinodális egyházi zsinattal a pápának az a célja, hogy az egyházban kevésbé hierarchikussá tegye a papság és a hívek viszonyát, és az egyház egyenjogú tagjai együttes munkával építsék közösségüket. Az elmúlt nyolc év alatt Ferenc pápa két bizottságot is életre hívott azzal a feladattal, hogy a nők diakóniai szolgálatának lehetőségét megvizsgálják. A második még be sem fejezte a munkát, amikor a pápa elrendelte, hogy a zsinat ne foglalkozzék a kérdéssel. Május 21-én pedig a CBS amerikai televíziónak adott nyilatkozatában arra a kérdésre, hogy nők is elláthatják-e a diakóniai segédszolgálatot, Ferenc pápa azt felelte, hogy nem, legalább is a diakóniai rend tagjaként nem.
Loup Besmond de Senneville, a La Croix római tudósítója ezt úgy értelmezi, hogy ha diakonisszának nem szentelheti is fel őket az egyház, hasonló segédpapi feladatot azért elláthatnak majd. A katolikus lap hasábjain egymást érik az elkeseredett hangú hozzászólások. Az említett Pelletier asszony nem érti, mire ez a nagy sietség, amikor pedig a kérdésről még javában zajlik a vita.
Anne Soupa teológus, a Comité de la jupe (Szoknyabizottság) nevű katolikus feminista szervezet alapítója „szellemileg elviselhetetlennek” minősíti a döntést, hogy nőket a jövőben sem szentelhetnek fel semmilyen egyházi feladatra. A pápa döntése – írja – tovább mélyíti az árkot, amely az egyházat elválasztja a társadalom többi részétől. „Mi lenne Franciaországból a nők nélkül a parlamentben, a rendőrségben, a bíróságokon?” – kérdi elkeseredetten.
Jen-Paul Vesco algíri érsek, aki szemlátomást helyeselné ha nőket is szentelnének diakóniai szolgálatra, magyarázatot próbál találni a pápa döntésére. Az egyházfő felelőssége, hogy őrködjék a katolikus egyház egységén. Márpedig a világegyház földrajzilag, történelmi, kulturális és ideológiai értelemben igen sokféle helyi egyházból tevődik össze. Nekik mind egyszerre kell haladniuk, egy közösségben. Ez alkalmasint azt jelenti, hogy a haladást a leglassabban mozgók lépteihez kell igazítani. A vatikáni Kúria igen magas posztjain ma nőket is találni, ez pedig egy-két évtizeddel ezelőtt lehetetlennek számított. A jövőben pedig – így az érsek – meg fog valósulni sok minden, ami ma látszik lehetetlennek.
Isabelle de Gaulmyn, a La Croix főszerkesztője olvasói leveleket idéz, amelyeknek kétségbeesett szerzői azt kérdik, nem-kell-e ezek után a nőknek elhagyniuk a katolikus egyházat. A pápa döntését azzal magyarázza, hogy Ferenc nagy vihart kavart, amikor nyilatkozatban támogatta, hogy meleg párokat is megáldjon az egyház. A pápa nincs abban a helyzetben – írja –, hogy mindig a progresszívok élén haladjon. Különben pedig az egyház megújulása nem a csúcson szokott kezdődni, hanem a perifériákon. A II. Vatikáni Zsinatot XXIII. János hívta össze, de ezt megelőzően fél évszázadon át folytak a viták a megújulásról. Páli Szent Vince a XVII. század elején fordult a szegények felé, az egyház csak nagy késéssel követte őt. A szerzetesrendek sem felső utasításra kezdtek megjelenni a kórházakban a XIX. század elején. A munkások és munkaadók javában kísérleteztek már egyfajta szociális együttműködéssel amikor XIII. Leó pápa megfogalmazta az egyház szociális doktrínáját.
Isabelle de Gaulmyn arra biztatja a katolikus nőket, hogy a periférián mozdítsák elő a megújulást. Csak egy alulról jövő kezdeményezétől várható, hogy változtasson a papság hatalmi természetű felfogásán. Ha ez megtörténik, nem lesz akadálya annak, hogy az egyszerű hívek is kiszolgáltathassanak szentségeket, így a nőket sem zárja majd el ettől senki.