„A középosztálynak jelentős életmódváltást kell végrehajtania: kevesebbet autó, kevesebb hús, nyaralás alig. Minden fogyasztást vissza kell fogni” – foglalja össze a Tagesspiegelnek adott interjúban Hedwig Richter történész Bernd Ulrich liberális publicistával közösen írt Demokrácia és forradalom: kilábalás a magunk okozta ökológiai kiskorúságból könyvének mondanivalóját.

Richter és Ulrich a demokrácia és a klímavédelem viszonyát elemzik. Bár azt állítják, hogy a fasizmust is a demokratikus intézmények termelték ki, még is a demokráciát tartják a legjobb államformának, a demokratikus rend ökológiai bizonyítványáról azonban lesújtó véleménnyel vannak. A demokratikus kormányok legfeljebb óvatoskodva mernek döntéseket hozni a klímaváltozás megfékezése érdekében. A választók haragjától tartva mindent elkövetnek, hogy az emberek a lehető legkevésbé érezzék meg a reformok hatását: paternalista módon, bőkezű állami támogatással segítik a fűtésrendszerek átalakítását és az elektromos gépjárművek elterjedését.

Az ilyen lépések azonban aligha lesznek elégségesek a klímaváltozás megfékezéséhez. Márpedig – állítják a szerzők – a globális felmelegedés előbb-utóbb a demokratikus rendet fogja fenyegetni. Már a csökkenő jólét is csökkenti a demokratikus kormányzásba vetett bizalmat, hát még a klímaválság nyomában fellépő szükség: katasztrófahelyzetben a demokráciát vészhelyzeti kormányzás váltja majd fel.

A demokrácia megóvásához ezért gyors és radikális klímavédelmi intézkedésekre van szükség – jelenti ki Richter. Ahelyett, hogy önző szörnyetegnek vagy legalábbis kiskorúnak tekintenék az embereket, a politikusoknak bátran bele kellene állniuk a zöldítésbe. Richter statisztikákat idéz, amelyekből kiviláglik, hogy a többség tisztában van a klímaváltozás veszélyeivel, és hajlandó áldozatokat vállalni a megfékezése érdekében. Sőt, el is várják a szigorú korlátozásokat (egy korábbi cikkében Richter a Covid-korlátozásokat említette példaként, mondván, hogy a józan többség még a kormánynál is szigorúbb lezárásokat követelt). Az igazi vezetőtől azt várjuk, hogy irányt mutasson, nem pedig azt, hogy a közvélemény-kutatásokat bújva akarjon a nép kedvében járni. És különben is, – teszi hozzá–, a liberális demokrácia nem pusztán a többség uralmát jelenti. A választott képviselőktől joggal várható el, hogy akkor is kiálljanak alapvető értékeik mellett, ha ez népszerűtlen.

Miért is ne lehetne a gépkocsihasználatot korlátozni egy demokráciában, ha így lehet elkerülni a környezeti katasztrófát és az intézményrendszer összeomlását? Arról nem is szólva – jegyezi meg Richter –, hogy a környezetkárosító szokások szigorú korlátozása a méltányosság elvével is összhangban volna, mivel csak a gazdag országok felső- és középosztályait érintené, hiszen ők fogyasztanak és szennyeznek a legtöbbet. Richter nem említi, hogy ma már a harmadik világ felelős az üvegházhatást okozó gázok kétharmadának kibocsátásáért.

Hogy valójában milyen nehéz is a jólétben élő középosztályokat rábírni a kevesebb fogyasztásra, azt mi sem szemlélteti jobban, mint Richter életmódja. Jürgen Kaube, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerkesztője arra emlékeztetett, hogy Hedwig Richter is előszeretettel tesz kiruccanásokat a világ egzotikus térségeibe. A konzervatív publicista számításai szerint egy-egy ilyen út annyi széndioxid-kibocsátásért felelős, mint egy ember tíz évi húsfogyasztása, márpedig Richter azt nagy bűnnek tartja.