„Az ukrán fegyveres erők Achilles-sarka a saját katonai-ipari komplexum hiánya” – olvassuk az Izvesztyijában Gennagyij Aljohin tartalékos ezredestől, aki, mint a kormányhű moszkvai lap a cikk alján közli, négy háborúban is szolgált, és ma katonai szemleíróként dolgozik.
Ukrajna katonapolitikai vezetése már a 90-es években elkezdett a Nyugat felé orientálódni, de ez 2014 után gyorsult fel, amikor a kelet-ukrajnai „események” (értsd: a Krím és a fél Donbasz leszakítása) idején az ukrán hadsereg lényegében „teljesen harcképtelennek bizonyult”. Attól kezdve Ukrajna fegyveres erői gyors ütemben álltak át a NATO szabványaira, csakhogy az amerikai katonai doktrínát egyértelműen gyengébb ellenségekkel szemben fejlesztették ki. Ez vezetett ahhoz, hogy az ukránok kezdeti sikerei nem bizonyultak tartósnak. Aljohin elismeri ugyanis, hogy 2022 őszén az ukrán hadsereg sikereket ért el a fronton, és azt is, hogy ez az előző évek szisztematikus építkezésének eredménye volt. Ehhez is az kellett azonban, hogy a Szovjetunió egykori szövetségesei, amelyek ma NATO-tagállamok, tömegével adjanak át a régi időkből maradt fegyvert, járműveket és lőszert Ukrajnának.
Ezek a készletek elapadtak, és azóta az ukrán fegyveres erők szinte kizárólag nyugati fegyver- és lőszerutánpótlásra építhetnek. Saját katonai-ipari komplexum nélkül pedig egy ország fegyveres ereje csak korlátozott háborús erőfeszítésekre képes – állapítja meg Aljohin. Úgy fogalmaz, hogy e tekintetben értelmetlen minden összehasonlítás Oroszország helyzetével.
A londoni Economist viszont úgy értékeli, hogy a hatalmas orosz készletek elapadóban vannak, és jóllehet már a teljes bruttó hazai termék 8 százalékát fordítják a háborús célokra, harckocsikból és tüzérségi lövegcsövekből egyre nehezebben tudják pótolni a háborúban naponta elszenvedett veszteséget.
Ami az élőerőt illeti, Aljohin szerint az ukrán állam csak totális mozgósítás révén képes úgy-ahogy pótolni a veszteségeit. Ő hamincmillióra becsüli Ukrajna lakosságát, ebből nyilvánvaló, hogy az orosz hadsereg ellenőrzése alatt álló területek népességét nem számítja ide. E harmincmilliónak is egyharmada – írja – elmenekült a háború óta. A maradék 20 millióból tudomása szerint az ukrán állam 900 ezer főt tart most fegyverben. (A hagyományos számítás szerint ez a totális mozgósítással elérhető létszámnak nagyjából a fele, sőt, annál is kevesebb, mivel az elmenekültek nagy többsége nő és gyermek.) Akárhogy is, Aljohin arról ír, hogy a hadkiegészítő parancsnokságok a közterületen vadásznak a hadkötelesekre, ami nyilván tükrözi, egyben pedig tovább növeli a sorozás népszerűtlenségét. Aljohin ismeretei szerint most a hadsereg azt a korosztályt mozgósítja, amely még a szovjet hadsereg kötelékében kapott kiképzést. Az ötven éven felettiek harci értéke és motivációja azonban egyaránt igencsak kétséges. Mindazonáltal Aljohin nem tagadja, hogy van motivált ukrán katona is bőven, és arra figyelmeztet, hogy „az ellenség nincs legyőzve”.
Az Economist ugyanennek az oroszországi oldaláról azt írja, hogy az Ukrajnában harcoló 470 ezer fős orosz hadsereg havi 25 ezer katonát veszít a fronton (halottakban és sebesültekben). Egyre többet kell fizetni a katonáknak, hogy ne legyen veszedelmes az elégedetlenség. Aljohin is megemlíti, hogy Ukrajnában sokaknak semmi mással nem helyettesíthető családi jövedelemforrás egy-egy katona zsoldja.
Az orosz szakértő biztatónak látja, hogy a kezdeményezés az oroszok kezében van, és úgy ítéli meg, hogy Harkovnál az oroszok türelmesen morzsolják fel az ukrán védelmi állásokat. Egyúttal arra figyelmeztet, hogy az ukrán fél képes taktikai ellencsapásokra, és oroszországi területek elleni tüzérségi támadásokra is. A hadihelyzet azonban, ha lassan is, de változik – írja – „és nem kérdéses, kinek a javára”.
Az Economist viszont úgy értékeli, hogy az utánpótlás gondjai miatt Oroszországnak lassan védekezőbb harcmodorra kell átállnia, és ez talán fogadókészebbé teheti Putyin elnököt arra, hogy tűzszünetet kössön.