A médiapropaganda bumeránghatása

2024. november 24.

A mértékadó média hovatovább nemcsak egyszólamú véleménygettóvá, hanem nyílt pártpropagandává válik, és ezzel tovább mélyíti a társadalmi megosztottságot. Mégsem biztos, hogy kifizetődő a kritikus hangok elfojtása. Nélkülük ugyanis a pártok könnyen tévútra kerülnek.

A politikai aktivistává váló újságírók akaratuk ellenére is gyengítik a demokráciát” – írja Yascha Mounk a Substacken.

Mint arról a Metazin is beszámolt, általános egyetértés van abban, hogy az amerikai média egyre inkább a politika szereplőjévé vált, ahelyett, hogy csak tudósított volna róla. Emiatt hogy a mértékadó média lassan elveszíti a tekintélyét és vele lassan az olvasókat és a nézőket is. Igaz, közben számos jel viszont arra mutat, hogy a közönség egyáltalán nem is vágyik a kiegyensúlyozottságra és a tárgyilagosságra, hanem csak saját véleményének megerősítését várja a médiától. Abban is egyetértés van, hogy a pártos média kedvez az álhírek terjedésének és tovább mélyíti a társadalmi megosztottságot.

Mounk a fentieket nem vitatja, viszont úgy látja, hogy a pártos propaganda korántsem olyan hatékony, mint sokan remélik. Az egyszólamú, véleményvezérelt sajtó segíthet ugyan egyben tartani a tábort és feltüzelni a híveket. Ám az így fenntartott egységért súlyos árat kell fizetni: még az óvatos és jó szándékú kritikus hangoknak sem lehet helyt adni, hiszen ezek esetleg még kételyeket ébreszthetnének a támogatókban, netán elbizonytalanítanák őket, ne adj’ Isten még vitákat is generálhatnának. A táboron belül olyan fontos a széthúzás megakadályozása, a bajtársi összetartás, hogy érdekében akár el is lehet hallgatni az igazságot.

Mounk példaként azt emlyti, hogyan kendőzte el a baloldali média éveken át Biden elnök leépülését, majd Biden visszalépése után milyen kritikátlanul sorakozott fel Harris jelöltsége mögött. Mounk szerint aligha kérdéses, hogy Biden szellemi hanyatlása a baloldalon is nyilvánvaló volt, és valószínűleg nem mindenki tartotta Harrist alkalmas jelöltnek. A kételkedők – köztük a reálisbban gondolkodó baloldali sajtómunkások – hallgattak, nem akartak vagy nem mertek fenntartásaiknak hangot adni: egy a tábor, egy a vélemény.

A stratégia minden várakozást felülmúlóan teljesített. A baráti média segítségének hála sikerült a baloldali buborékon belül szinte mindenkit meggyőzni arról, hogy minden a legnagyobb rendben, jól alakulnak a dolgok, hiszen a táboron belül nem voltak kritikus hangok. A kampány végére aztán már arról is meggyőzték egymást és magukat, hogy Kamala Harris vezet és megnyeri az elnökválasztást.

Utólag nyilvánvaló, hogy a demokraták jobban jártak volna vele, ha vannak kanárik a kampány szénbányáiban – folytatja Mounk. De nem voltak, ezért a demokraták nem korrigáltak, hanem magabiztosan meneteltek a vereségbe. Vagyis azok a baloldali sajtómunkások, akik az egység érdekében elhallgatták aggályaikat és magukba fojtották a kritikát, valójában hozzájárultak az illúziók fenntartásához, ahelyett, hogy pályamódosításra ösztönözték volna a demokratákat – jegyzi meg  Mounk.

Természetesen a tanulságok nemcsak a baloldali médiára vonatkoznak, hanem a hasonló stratégiát folytató jobboldalira is. Hogy aztán a felek le is vonják-e azt a tanulságot, az megint más kérdés.