„Divat könnyedén dobálózni a kaszt fogalmával, de egyszerűen nem találok jobb szót az új amerikai elit leírására”– olvassuk az Unherd magazinban Mark Lillától, a Columbia Egyetem professzorától.

Lilla évtizedek óta oktatja Alexis de Tocqueville klasszikus művét, amely a zsenge amerikai demokrácia sajátosságait elemezte, de csak most tűnt fel neki valami, amit a francia megfigyelő 175 évvel ezelőtt az amerikai közélet fontos tényezőjének nevezett. Az ő fogalmazásában ez így hangzott: „a körülmények egyenlősége”. A korai amerikai demokrácia jellegzetessége volt, hogy a telepesek tömegei új és új területeket hasznosítottak, és a nagy többség egyaránt országalapítónak ismerte el a többieket. Ez a helyzet éles elletétben állt a korabeli európai állapotokkal, amelyekre élesen elkülönülő rendek, osztályok voltak jellemzők. A Dél és az Észak ellentéte megtörte ezt az egységet, de lassan azt is kinőtte az amerikai demokrácia.

Hanem mára új, merev választóvonal jött létre a társadalomban. Az egyetemet végzettek másként gondolkodnak, más szokásoknak hódolnak, mint a többség, és ráadásul ők töltik be a társadalom, a gazdaság, a politika vezető posztjait. A többség egyre inkább kirekesztettnek érzi magát, valahogy úgy, ahogy azelőtt csak kisebbségi csoportok éreztek. Az elkülönülő csoportok, kasztok világában pedig nehéz felismerni a közös érdekeket, nehéz közös célokat kitűzni. A sport az egyetlen mentsvár. Lilla egy futballmérkőzésen megállapította, hogy a legkülönbözőbb társadalmi csoportokhoz tartozó szurkolók mennyire képesek összeforrni, egy közösséget alkotni. Távozóban aztán a parkolóban politikai üzeneteket hirdető matricákat látott az autók ütközőjén, és ezek mind a pokolba kívántak mindenkit, aki mást gondol a világról, mint az autó tulajdonosa. Ami a stadionban megvolt, az ott is maradt.

David Brooks, a New York Times kolumnistája ugyenerről a jelenségről ír, de megjegyzi, hogy a kezdeti a nagy egyenlőség elég hamar megbomlott. A huszadik század elejére az elitet előkelő családok gyermekei alkották, akik persze az elitegyetemeken végeztek, de ott is az elitklubokat látogatták. A Harvard rektora 1933-tól dolgozott azon, hogy ennek véget vessen, és a származás helyett a tudás alapján válogassák ki a felveendő diákokat. Hamarosan követte őt a többi nagy egyetem vezetése is. Nehezen ment, de sikerült.

Csakhogy mi lett az eredmény? Kiskortól kezdve folyik a versenyre való felkészítés, és persze a gazdagabbak tudnak több pénzt fordítani a különórákra és a magántanárokra. Mivel pedig a jómódúak jellemzően a diplomások közül kerülnek ki, ismét csak öröklődnek az elitpozíciók. És vajon ezzel a rendszerrel rátermettebb lett-e Amerika vezető rétege? Aligha. Az arisztokratikus elit idején Amerika megnyerte a második világháborút, elindította a Marshall-segélyt, létrehozta a NATO-t. Mióta az új, meritokrata elit vette át a vezetést, egyik kudarc követte a másikat: a vietnami, az iraki, az afganisztáni háború, a 2008-as pénzügyi válság. Kutatások bebizonyították ugyanis, hogy a kitűnő tanulókból nemigen lesz zseni. A legjobb eredményt elérő egyetemi hallgatókból sem. Nem véletlenül: a vizsgafeladatok nem a kreativitást mérik. És ráadásul még a társadalmi összetartozás érzése is eltűnőben van. Ma az amerikaiak 69 százaléka úgy látja, hogy a gazdasági és politikai elit nem törődik a köznéppel. Tíz- és tízmilliók tizenkét éven belül harmadszor mutatták fel középső ujjukat az elitnek, amikor Trumpra szavaztak. És ezúttal abszolút többségben is voltak.