„A kapitalizmust új gazdasági rend váltja fel: a technofeudalizmus” – állapítja meg Jánisz Varufákisz radikális baloldali volt görög pénzügyminiszter Yasha Mounkkal beszélgetve az utóbbi Substack – oldalán. 

Varufákisz egész könyvben fejti ki elméletét, és Mounk éppen a könyv fő téziséről kér tőle magyarázatot. A görög sztárközgazdász kifejti, hogy a techóriásoknak nevezett nagy informatikai vállalkozások valójában maguknak tartják fenn a digitális tér hatalmas szeleteit, akár egykor a feudális nagyurak a terműföldet. Ezzel kiiktatják a versenyt, és akár az egykori földesurak, járadékot szednek. Ezért beszél Varufákisz technofeudalizmusról.

Mounk szerint viszont ma is van verseny. Igaz, vannak nagy majdnem-monopóliumok, mint amilyen a Facebook, de általában az informatikai piacon sokan szerepelnek, és a felhasználók csakúgy, mint a megrendelők az ár-érték arány, illetve a rendelkezésükre álló pénz függvényében választanak közülük. Varufákisz ezt nem vitatja, de mégiscsak a technofeudális jelenségeket tartja jellemzőnek. Mounk ellevetésére az a válasza, hogy tiszta rendszerek sohasem voltak, így a kapitalizmusban is van például földbirtok és járadék. Még inkább így van ez egy átmeneti korban. Úgy véli azonban, hogy a járadékjövedelem már ma is a GDP 30-40 százalékát teszi ki Nyugaton, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. 

Mounk ezek után arról kérdezi Varufákiszt, mivel magyarázható, hogy Európa az elmúlt egy-két évtizedben lemaradt az innovációs versenyben, és két vezető országa, Németország és Franciaország egyaránt példátlan gazdasági és politikai problémákkal küzd. Varufákisz ezért a felemás integrációt teszi felelőssé. A politikai egység nélkül bevezetett közös valuta rendszere nem tudott úgy reagálni a 2008-aas pénzügyi válságra, mint az amerikai központi bank szerepét betöltő FED, amely pénzt öntött a gazdaságba. Az európaiak ehelyett a maastrichti kritériumokat igyekeztek betartani, és a lakoság megadóztatásával próbálták fenntartani a pénzügyi egyensúlyt, miközben a bankokat kisegítették a bajból. Mivel pedig a lakosságnak nem maradt elég pénze, a termelők nem kölcsönöztek a bankoktól fejlesztésre, hiszen az új termékeket nem tudták volna eladni. Varufákisz a megoldást abban látta volna, hogy előbb jöjjön létre a politikai egység, a szövetségi állam, és aztán a közös valuta.

Munk megjegyzi, hogy de hiszen európai választóközönség nincs, ezért az egységes államot a lakosság többsége felülről rákényszerített diktátumnak tekintené. Varufákisz jó marxistához illően azt feleli erre, hogy a közös identitást és az új közös intézményeket dialektikusan, egymásra hatva kellene fejleszteni, de belátja, hogy ez egyelőre kilátástalan. Ezért úgy látja, hogy Európa tartós visszaesésre van ítélve, és nulla százaléknyi esélyt lát arra, hogy ebből a következő ötven évben ki lehessen lábalni. Nagy Britanniában már Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt leépítették az ipart, szerinte politikai okokból, hogy tönkretegyék a szakszervezeteket, és ott azóta tart a lecsúszás. Az euroövezethez nem tartozó EU-tagállamok pedig nem elég erősek hozzá, hogy a nagy országok piaca nélkül magas innovációs szintet tartsanak fenn. Varufákisz ezt a közép-európai volt KGST-országokra is érvényesnek tartja, holott a lengyel, a cseh és a magyar felzárkózást egyébként sikeresnek ítéli, azzal a megszorítással, hogy mindhárom ország termelői szorosan függnek a német gazdasági állapotától. 

A globális geopolitikai helyzetről Varufákisznak az a véleménye, hogy a gázai és az ukrajnai háború, bármilyen szörnyű is, csak másodrendű jelentőségű az amerikai-kínai konfrontációhoz képest. Ez ugyanis akár termonukleáris összecsapáshoz is vezethet, de ha ezt sikerül is elkerülni, a környezet végzetes pusztulását okozhatja. És mitől oly elkeseredett ez a szembenállás? Varufákisz itt visszatér a kiindulóponthoz: szerinte attól, hogy mindkét fél a technofeudális tér minél nagyobb részét kívánja megszerezni.