„A mesterséges intelligencia nem a vele elkövetett diákcsalások miatt okoz válságot, hanem mert az egész felsőoktatás értelmét kérdőjelezi meg” – figyelmeztet Dan Sarofian-Butin pedagógia professzor a Chronicle of Higher Educationben.
A mesterséges intelligencia egyre okosabbá és sokrétűbbé válik, nem csoda hát, ha a diákok körében is népszerű. Egy tavaly nyári globális felmérés szerint a felősoktatásban tanulók 86 százaléka használja a mesterséges intelligenciát. Ami önmagában persze nem baj, elvégre az MI segít a tanulásban és az információgyűjtésben, sőt, a helyesírás-ellenőrzésben és a logikusabb érvelésben is.
Ám az interneten akár ingyen elérhető MI-szolgáltatások igen könnyen megragadható lehetőséget teremtenek a csalásokra. Az egyre kifinomultabb algoritmusok kevesebbet hibáznak, és összetett feladatokat is képesek elvégezni. Már nemcsak összefoglaló jellegű beadandó dolgozatokat tudnak előállítani, hanem önálló gondolatokat tartalmazó szemináriumi dolgozatokat is. Tavaly a legismertebb MI-detektor az egyetemi írásos feladatok 10 százalékánál vélte felfedezni mesterséges intelligencia használatának jeleit, a dolgozatok 3 százalékát pedig teljességgel MI-által generáltnak minősítette.
Mint arra Sarofian-Butin is utal cikkében, a helyzetet tovább bonyolítja, hogy nincs éles határvonal az MI legitim és illegitim használata között. Mennyiben elfogadható, ha a dolgozat alapötletét a ChatGPT sugallja? Vajon megengedhető-e, hogy az elkészült dolgozatban a mesterséges intelligencia a helyesírás-ellenőrzésen túl jelentős stiláris javításokat is elvégez? Hát az, ha átdolgozza a dolgozat szerkezetét és érvrendszerét? Esetleg szakirodalmat is javasolhat, netán még hivatkozásokat és szakirodalmi összefoglalót is beszúrhat?
Már a szabályok megalkotása sem egyszerű, alkalmazásuk viszont még nehezebb. Az MI-felhasználást ellenőrző programok ugyanis csak valószínűsítik a visszaélést, vagyis a szabálytalanság számonkérése rendkívül bonyolult és időigényes – nem csoda hát, ha csak nagyon kevesen buknak le.
Sarofian-Butin saját óráin tapasztalta a probléma nehézségét. Az egyik diákja esetében biztosra vette a csalást: a dolgozat szerzője dolgozata klasszisokkal jobb volt, mint a félév során beadott feladatai, stílusában is eltért tőlük, és a diák olyan kifejezéseket is használt, amelyeket a későbbi szóbeli konzultáción nem igazán értett. De váltig állította, hogy a saját munkáját adta be. Sarofian-Butin minden bizonnyal etikai vizsgálatot indíthatott volna, de itt sem lett volna könnyű bebizonyítani a visszaélést, arról nem is szólva, hogy a procedúra rendkívül időigényes. Ezért Sarofian-Butin inkább megadta magát, és jelest adott a diáknak. A lelkiismerete azonban nem hagyja nyugodni. Attól tart, hogy ha minden oktató a könnyebb utat választja és elkerüli a konfliktust, akkor az egyetemi oktatás olyanná válhat, mint az Amerikában népszerű pankráció: imitált verekedéssé, amelynek résztvevői és nézői egyaránt tudják, hogy előre megrendezett színjáték az egész, nem pedig valódi versengés. Sarofian-Butin egyáltalán nem optimista. Ami már csak azért is érthető, merthogy a tömegoktatásban az egyetemek egyre inkább rászorulnak a tandíjakra, így aligha áll érdekükben a túlzottan szigorú fellépés, hiszen ezzel elijesztenék a fizetős diákokat. „Nincs happy end. Az MI hatására a diákokat egyre kevésbé fogja érdekelni a tanulás, a tanárokat pedig egyre kevésbé érdekli majd a tanítás.”