„Komoly politikusnak az nevezhető, aki elmagyarázza az embereknek, mi egy-egy dilemma valóságos tétje, ahelyett, hogy egyszerű, de hamis alternatívák elé állítaná őket” – olvassuk a Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggiától.
Egy friss közvéleménykutatás kimutatta, hogy az olaszok 64 százaléka azt szeretné, ha hazája csökkentené az Ukrajnának nyújtott támogatást. Galli della Loggiát ez egy 1938-as franciaországi közvélemény-kutatásra emlékezteti, amelyből az derült ki, hogy a franciák 57 százaléka helyeselte a Müncheni paktumot, vagyis, hogy Hitler szabad kezet kapjon Csehszlovákiával szemben. Valójában az ilyen eredmények mindkét esetben csak azt tükrözik, hogy az emberek békét akarnak. Rövid távon kifizetődőnek látszik, hogy a politikus a békevágy megtestesítőjének szerepében tetszelegjen. Hosszabb távon – hangoztatja Galli della Loggia – a békét akkor lehet megőrizni, ha sikerül elrettenteni az agresszort.
Két fiatalabb kollégája, Vincenzo Costa milánói és Guido Gili római filozófus nem ilyen normatív megközelítésből tárgyalja a témát. Azt tapasztalják, hogy a politikai vezetők egyre tudatosabban használják a közvélemény-kutatások eredményeit a választói magatartás befolyásolására. Olyannyira, hogy az olasz politikai zsargonban terjedőben van a „sondocrazia” (közvéleménykutatás-uralom) kifejezés. Közvélemény-kutatással legitimálni lehet valamelyik politikai szereplőt, illetve meg lehet gyengíteni az ellenfél hitelességét. A megfelelő pillanatban feltett kérések arra is alkalmasak, hogy kimutassák egy-egy téma fontosságát, márpedig nem mindegy, mely témák kerülnek a nyilvános tér középpontjába.
A szerzőpáros Jacques Derrida néhai francia filozófusra hivatkozik, aki rámutatott, hogy a közvélemény sokkal gyorsabban változik, mint ahogy egy-egy politikai probléma megoldása megérik. Az intézményeknek stabilitásra van szükségük, a közhangulat viszont véletlen, napi hatásoknak van kitéve. A közvélemény azonban afféle fantom: emlegetni szokták, hivatkozni szoktak rá, de nem látta senki, nincs hangja, nem résztvevője a nyilvános vitáknak. Csak annyiban jelenik meg, amennyiben megjelenítik. Nevezetesen a közvélemény-kutatásokról készült jelentésekben. A közvélemény-kutatások ily módon adott pillanatokban a kormányok delegitimálásának eszközeivé is válhatnak. Ebben az a nagy kockázat, hogy a demokratikus kormányzat legitimitása illékonnyá válik.
Természetesen maguk a kormányok is egyre sűrűbben készíttetnek közvélemény-kutatást, már csak azért is, hogy követni tudják a közhangulat hullámzásait. Kérdés, hogy ez a helyzet mennyiben alkalmas átgondolt politikai koncepciók megvalósítására, vagyis az olyan demokrácia működtetésére, amelyben a választók programokra szavaznak. Ebből a szempontból a szerzők nem sok jóval kecsegtetnek. Azt írják, hogy mivel a médiának újdonságra van szüksége ahhoz, hogy növelje az eladott példányszámot, illetve a nézőszámot vagy a hallgatóságot, újdonságnak pedig az számít, ha a közvélemény változik, a lapok, a rádiók és a televíziók maguk is a hullámzások gyakoriságát mozdítják elő. Mi több, a közvélemény-kutatások uralta politikai térben az a faék-egyszerűségű, fekete-fehér válaszok kerülnek előtérbe, nem az alapos és körültekintő érvek és ellenérvek. Arról nem is szólva, hogy a vita és a politikai cselekvés egyaránt azokra a témákra összpontosul, amelyekről a felmérések szólnak, a mélyebb összefügések és folyamatok pedig, amelyeknek alakulása a társadalom jövőjét meghatározza, háttérbe szorulnak.