„Könnyű elvetni a klasszikus liberalizmust, ha nem az igazival, hanem a karikatúrájával hadakozik valaki” – írja a Quillette magazinban Roger Partridge, az Új-Zélandi Kezdeményezés nevű agytröszt alapító elnöke.
Ayaan Hirsi Ali, a konzervatív liberálisok dédelgetett kedvence másfél éve azzal döbbentette meg híveit, hogy miután évtizedekig ostorozta az iszlám fundamentalizmust, amelynek leánykorában Szomáliában áldozata volt, egyszeriben megkeresztelkedett. Éspedig azért, mert úgy látta, hogy pusztán világi eszközökkel reménytelen felvenni a harcot az iszlamizmus ellen. Jordan Peterson, a progresszívnek nevezett radikális baloldali divat népszerű ostorozója szintén a valláshoz fordult: az idén februárban úgy fogalmazott, hogy „a kereszténység az egyetlen valóság, és minden valóság ennek a függvénye”. De a Metazinból szintén régóta ismerős Niall Ferguson is az újonnan megtértek közé tartozik, és ő is úgy véli, hogy a liberális társadalmak fennmaradásához kevés alap az egyéni jogok rendszere.
A második világháború utáni liberális demokrácia a klasszikus liberalizmus elveire épült, ámde a legutóbbi egy-két évtizedben, mióta a nyugati világban erőteljes lett a politikai polarizáció, sok elemző kétségbe vonta ezt a hagyományt. R.R. Reno teológus, a First Things magazin főszerkesztője 2019-ben megjelent könyvében azt vetette a világháború utáni konszenzus híveinek szemére, hogy eleve veszedelmesnek tekintik az erős érzelmi kötődést, amely Istenhez, a hazához, az igazsághoz fűzi az embert. Az erős istenek visszatérése című könyvében azzal vádolta a liberálisokat, hogy „gyenge isteneket” állítanak az erősek helyébe, nevezetesen a toleranciát, a pluralizmust, az egyéni jogokat és a gazdasági integrációt. Márpedig az embernek szüksége van rá, hogy otthon legyen valahol. Ugyanerről az N.S. Lyons írói néven publikáló elemző, akiről annyit tudni, hogy a washingtoni külügyi apparátusban dolgozik, azt írta, hogy „az ember nem szerethet bele egy gazdasági övezetbe”.
Partridge nem tartja alaptalannak ezeket a megjegyzéseket. Elismeri, hogy a liberális demokrácia társadalmaiban az úttévesztés érzése támadt fel a demográfiai válságjelenségek, a rosszul kezelt bevándorlás és a súlyosbodó megosztottság miatt. Egyetért azzal is, hogy az embernek közösségre van szüksége, márpedig a nyugati világban megszűnőben vannak a helyi közösségek, amelyekre voltaképp az egész hagyományos demokratikus rendszer épült. Aki azonban azt állítja, hogy Karl Popper, a modern klasszikus liberalizmus atyja mindezeket ellenezte, az nem a liberalizmussal, hanem a liberalizmus karikatúrájával hadakozik. Popper ugyanis nem tagadta sem a közösségek, sem az erkölcs jelentőségét. Az ellen emelt szót, hogy a hatalom a maga igazságát tekintse egyedül elfogadhatónak, a maga erkölcsi felfogását erőltesse rá a társadalomra. Úgy gondolta, hogy ez óhatatlanul zsarnokságra vezet.
Itt Partridge aktuális politikai kitérőt tesz, és a rossz példák között más szerzőkhöz hasonlóan nagyjából egy kategóriába sorolja a török, a magyar és az amerikai kormányzat felfogását és politikáját. Van azonban példája arra is, hogy a klasszikus liberalizmus képes közösséget teremteni. Igaz, egyetlenegy: Dánia. Dániában virágoznak a különféle civil szervezetek, az emberek bíznak egymásban és az intézményekben, továbbá valódi integrációt várnak el a bevándorlóktól. Minden ideológiai kényszer nélkül működik az összetartó társadalom. Már csak az a kérdés, az egy dán fecske nyarat csinál-e Nyugat-szerte.