„A politikai korszakváltások a politikai fogalmak válságával járnak: a jelen már nem írható le a régi kategóriák segítségével, újak viszont még nincsenek” – írja a Spiegelben Philip Manow brémai politológus.

Manow fő kutatási területe a populizmus. A populizmus gazdaságtanát elemző 2018-as könyvében az elsők között világított rá, hogy a baloldali pártok egyre inkább a haladó szellemű elit által képviselt identitáspolitikát tűzik zászlajukra, így az alacsonyabban képzetteket könnyen elcsábítják a populista pártok. A Metazinban szintén bemutatott tavalyi monográfiájában Manow arra figyelmeztetett, hogy a jogállamiság és a demokrácia egyensúlya felborult: a liberális demokrácia utóvédharcot folytató hívei jogi eszközökkel igyekeznek érvényre juttatni akaratukat és megfékezni az egyre erősebb populista pártokat.

Friss cikkében Manow megállapítja, hogy a baloldali címkét viselő, ám valójában progresszív társadalmi eszméket és neoliberális gazdaságpolitikát valló pártok a jog mellett diszkurzív eszközökkel is próbálják legyőzni a populistákat. Saját magukat a mérsékelt középnek, az alapvető demokratikus értékek és az európaiság zálogának mondják, azt sugallva ezzel, hogy bírálóik valamelyik szélsőség irányába húznak, és minél inkább különböznek a Nancy Fraser baloldali filozófus által „progresszív neoliberálisnak” nevezett pártoktól , annál szélsőségesebbek. Ezek után már csak egy lépés a mai szélsőségesnek bélyegzett pártokról szólva a weimari köztársaság összeomlásával, illetve a nemzeti szocialisták hatalomra jutásával példálózni.

Minél kevésbé van hiteles, a választók számára vonzó vízió, annál inkább előtérbe kerül a retorika és az ellenfél megbélyegzése – írja Manow. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a régi politikai felosztás a feje tetejére állt: a kétkezi munkások és a diploma nélküli szavazók egyre inkább a társadalmi értékek tekintetében konzervatív, bevándorlásellenes, a neoliberális szabadkereskedelmet elutasító populista pártok felé húznak. Vagyis a baloldal lett a jobb, a jobboldal pedig átvette a baloldal szerepét. A progresszív neoliberálisok által annyit emlegetett közép egyre inkább kiürül, illetve eltolódik. A balközép pártok hagyományos bázisa, a bérből és fizetésből élők egyre inkább a populistákra szavaznak: a francia Nemzeti Tömörülésre, a holland Szabadságpárra, a Svéd Demokratákra, a német AfD-re és a lengyel Jog és Igazságosságra. Az Egyesült Államokban jól megfigyelhető, hogy még a kisebbségek, köztük a hagyományosan baloldali feketék és a spanyolajkúak is (akik között sok a bevándorló) egyre nagyobb arányban pártolnak át Trumphoz.

Cikke végén Manow megjegyzi, hogy a progresszív neoliberálissá vált egykori baloldalnak esélyes sincsen visszanyerni népszerűségét a régi fogalmak szajkózásával. Már csak azért sem, mert saját magukat is félrevezetik azzal, hogy a közép és az átlagember képviselőjének állítják be magukat.