„Kézzelfogható, sorsdöntő döntésekre rövid távon nem számíthatunk, inkább csak az a kérdés, új lendületet kaphat-e Oroszország és Amerika együttműködése” – olvassuk az Izvesztyijában Andrej Kortunov politológustól.

Kortunov arra figyelmeztet, hogy Putyinnak és Trumpnak egyaránt „a lehetséges dolgok művészetét” kell gyakorolnia. Amerikában ugyanis a közvélemény fele ma is ellenfelet lát Oroszországban. Ez önmagában is kizárja, hogy az orosz fél rövid távon elérhesse céljait. A reális cél további tárgyalások sorozatának elindítása, és közben Ukrajnában a csapatoknak tovább kell nyomulniuk Nyugat felé. Az eddigi területi nyereségeket az amerikai fél hallgatólagosan tudomásul vette, különben létre sem jöhetett volna a csúcstalálkozó alig tizenegy nappal Witcoff elnöki megbízott moszkvai tárgyalásai után.

Dmitrij Novikov, aki politikai földrajzot oktat Moszkvában a Nemzeti Kutatóegyetemen, abban reménykedik, hogy Trump, mindenképp véget akar vetni a  harcoknak Ukrajnában, és ezért végső soron nem veheti semmibe az orosz igényeket. Igaz, afféle hazárdjátékos lévén, fenyegetésektől sem riad vissza, de a kemény orosz álláspont láttán, ha nem akar lemondani a béketeremtésről mégiscsak engednie kell. Márpedig az orosz fél jogilag kötelező egyezményeket követel, amelyek végetvetnek – idézzük – „az ukrán veszélynek”, vagyis megfosztanák Ukrajnát fegyveres és technikai katonai potenciáljától, továbbá végleges megoldást nyújtanának „a területi kérdésekre”. Végül pedig Ukrajna nem maradhat a nyugati befolyási övezetben, mert akkor a hadműveletek bármikor kiújulhatnak. Egyelőre minderről szó sem lehet. Az is nagy eredmény lenne, ha a diplomácia hamarosan előállítaná a rendezéshez vezető útitervet.

A moszkvai elemzők a nyugat-európai országoktól féltik leginkább az Oroszország terveinek megfelelő megegyezést. Marija Zaharova, a külügyminisztérium szóvivője felháborodottan utasítja vissza Mark Rutte holland NATO-főtitkár nyilatkozatát, amely szerint a fegyveres erőszakkal véghez vitt terjeszkedés nem fogadható el. Rutte megemlítette, hogy az Egyesült Államok a hidegháború évtizedeiben tudomásul vette a balti államok tényleges státusát, de emigráns politikusok nagykövetséget tarthattak fenn Washingtonban, jelezve, hogy Amerika nem ismeri el véglegesnek a három ország szovjet megszállását. Zaharova erre előadja a sztálini történetírás teljes érvrendszerét, miszerint a baltiak önként csatlakoztak, és csak a náciknak nem tetszett a szovjet uralom. A Gulagra hurcolt százezrekről egy szó sem esik. És most – folytatja Zaharova  –az „egységesen elszegényedő Európa” ismét oroszgyűlölő rezsimekkel igyekszik körül venni Oroszországot, és a „fasizálódó Nyugat-Európa” szélsőséges ukrán körökkel most járatja be az oroszellenes hadigépezetet.

Oleg Karpovics, a moszkvai Diplomáciai Akadémia rektorhelyettese szintén Nyugat-Európától – valamint az ukrán titkosszolgálattól – félti az orosz-amerikai megbékélést. Úgy látja, hogy a „különleges katonai művelet” alapvető céljai teljesültek. „Új-Oroszország” (Dél-Kelet Ukrajna) nagyrészt orosz kézen van, mindazon lakosok örömére, akik nem akarnak „neonáci rendszerben” élni. Ukrajna demilitarizálása lényegében megtörtént, katonai, hadiipari infrastruktúrája ugyanis romokban van, a nácitlanítás úgy szintén: az orosz katonák „több tízezer náci fegyverest likvidáltak”. Ha pedig vége lesz a háborúnak, Karpovics reményei szerint a választásokon a csalódott lakosság elsöpri majd Zelenszkij rendszerét,