„A liberális demokrácia elleni fellépésük a felvilágosodás elleni romantikus lázadásra emlékeztet” – írja a Quillette-ben Shalom Lappin a londoni Kings College filozófusa.
A cikket három portré illusztrálja: JD Vance amerikai alelnöké, aki az autoriternek minősített új jobboldalt képviseli, a néhai Homeini ajatollahé, aki az iszlamizmus megtestesítője volt, illetve Zohran Mamdani New York-i polgármesterjelölté, aki az új radikális baloldalt reprezentálja.
Az első irányzatot jellemezve Trump amerikai elnök után Lappin mindjárt másodikként Orbán Viktor magyar miniszterelnököt említi, majd általánosságban „számos európai, indiai, oroszországi és latin-amerikai pártot”. Posztliberálisnak és nativistának minősíti őket. A második irányzat a „posztmodern baloldal” sokáig az egyetemeken hódított, de mára a politikában is befolyásos mozgalommá vált. Mindenekelőtt a volt gyarmati népek védelmezőjének szereplében lép fel, és ily módon szövetségest lát a harmadik említett erőben, az iszlamizmusban.
A három igen eltérő nézeteket képvisel, de a londoni professzor talál bennük olyan párhuzamos tulajdonságokat, amelyeknek alapján egyaránt a nyugati válságjelenségekre adott reakciónak tekinti őket.
Mindenekelőtt mindhárom valamilyen identitáscsoport képviseletében lép fel, nem pedig egy-egy társadalmi osztály vagy ügy érdekképviseleteként. Az új jobboldal a nemzetet félti a bevándorlóktól, az újbaloldal az egykori gyarmatok népeit a Nyugattól, az iszlamisták pedig a muszlimokat tekintik a Nyugat elnyomott áldozatainak. Mind az áldozatiság pózából lépnek fel és az igazságtalanságok okozóját a liberális elitben látják. Hajlamosak az összeesküvés-elméletekre, a háttérből az eseményeket irányító láthatatlan erők feltételezésére, valamint a tényeken alapuló tudományos módszer helyett előszeretettel indulnak ki dogmákból, valamint egy mitikus múltból, amikor még alapjában véve minden jobb volt. Ezen kívül Lappin az antiszemitizmust is közös vonásuknak tekinti, habár az említett új-jobboldali vezetők közismerten Izrael-pártiak.
Lappint a jelenség a felvilágosodást követő romantika képviselőire emlékezteti, akik a szubjektív élményt és intuíciót tekintették az igazságról való tudás forrásának, és a múltban, nevezetesen a vallásban vagy a természeti ember mítoszában jelölték meg a kívánatos alternatívát az iparosodó Nyugat világával szemben. A professzor innen származtatja az irracionális mítoszokra hivatkozó fasizmust és nácizmust. A hagyományos baloldal viszont racionalista volt. A fordulat az 1960-as években következett be, amikor a Nyugat jóléti államaiban nem volt többé tartható, a munkásosztály elnyomorodásának elmélete, és emiatt a kapitalizmus új áldozatai után kellett nézni. Ezek voltak a gyarmatok népei. Ennek megfelelően 1979-ben a baloldal lelkesen üdvözölte például az iráni iszlamista forradalmat, és a rokonszenv azóta is tart.
Lappin tényként állapítja meg, hogy a liberális demokrácia válságban van, és azt is, hogy elitje mindeddig képtelen volt e válsággal megbirkózni, márpedig emberek tömegei ezért fordulnak radikális mozgalmak felé. Az első romantikus lázadás végigvonult a 19 századon, majd katasztrófába döntötte a régi rendet a 20 század első felében. Lappin abban bízik, hogy a történelem nem szokta megismételni önmagát.