„Az ilyen aránytalanság könnyen betölthető űrt teremt a politikában” – olvassuk Matthew Yglesiastól a Bloomberg kolumnistájától saját politikaelemző honlapján.
A Metazin előző szemléjének elemzőjéhez hasonlóan Yglesias is erős idegenkedéssel tekint a feltörekvő nyugati populista mozgalmakra, de nála is messzebbre megy elmarasztalásukban: például azzal vádolja őket, hogy nácikkal barátkoznak. A nagy kínálatból elsősorban Trump amerikai elnököt, a német AfD-t és a francia Nemzeti Tömörülést sorolja a populista kategóriába.
Yglasias is elveti a bevett magyarázatokat, amelyek szerint az ipar külföldre szervezése, a neoliberális gazdaságpolitika és más hasonló okok miatt erősödtek meg az új populista pártok. Ugyanakkor elégtelennek tartja a Metazinban idézett William Galston liberális filozófus megfejtését is, aki szerint a liberalizmus fogalmát kisajátító identitárius mozgalmak lökték a populisták karjaiba a választók egy részét. Yglesias szerint ez csak a választók elriasztásához volt elég. A populisták népszerűségéhez más is kellett. Hogy mi, azt Laurenz Guenther német közgazdász egy tanulmánya alapján igyekszik megfejteni. Guenther azt vizsgálta, vajon nem egyszerűen választói keresletet elégítenek-e ki a populista pártok. Ehhez összehasonlította, mekkora népszerűségnek örvendenek egyes értékek, illetve szakpolitikai elképzelések egyrészt a választók, másrészt a törvényhozók körében. Erre tetemes közvéleménykutatási adatsorokat talált, amelyeknek alapján azt tapasztalta, hogy hogy a legtöbb esetben, például a gazdaságpolitikai alternatívák vagy az abortusz ügye kapcsán nagyjából hasonlóan oszlanak meg a vélemények a választók, illetve a képviselők különféle csoportjai között. Nem úgy a bevándorlás, és néhány más, a kollektív identitással kapcsolatos kérdés ügyében, amelyeket Yglesias „kulturálisnak” nevez.
Guenther dolgozata 2022-ben jelent meg, adatai még a múlt évtizedből származnak, de annál jobban rávilágítanak arra, hogy a ma egyre erősödő populista jelenség alapjai már jó tíz éve megvoltak a társadalomban. Arra a kérdésre, hogy Németországnak meg kell-e könnyítenie, vagy meg kell-e nehezítenie a bevándorlást, a parlamenti pártok, köztük a kereszténydemokraták is egytől egyig megengedőbb választ adtak, mint az átlagos választó. Nem véletlen, hogy az AfD, amelynek politikáját Yglesias szélsőségesnek minősíti, gyökeret tudott verni a népet politikai életben. Guenther azonban azt is kimutatja, hogy a hagyományos pártok törvényhozói, illetve a közvélemény közti szakadék szinte minden európai országban fennál. Méghozzá ez minden választó csoport átlagára érvényes: a nők és a férfiak, a fiatalok és az idősek, a szegények és a jómódúak áltagban mind-mind sokkal konzervatívabb értéket vallanak, mint az átlagos parlamenti képviselő. Még a bevándorlásnál is inkább igaz ez a büntetőjog területén. A képviselők jellemzően mérsékelt állásponton vannak a kiszabandó büntetésekkel kapcsolatban, az átlagos választó ellenben a ma szokásosnál sokkal szigorúbb börtönbüntetéseket szeretne látni. Jellemző szakadék van, ha kisebb mértékű is, a nők kívánatos társadalmi szerepét illetően, vagy akörül, hogy az iskolában tekintélytiszteletre kell-e nevelni a gyerekeket. Yglesias riasztónak látja a Trump-jelenséget, és az európai populisták népszerűségét is, de nem a szakpolitikai ügyek miatt, hanem mert attól tart, hogy a populisták a demokráciát és a jogállamot veszélyeztetik.