„Az eurozónában nincs még egy ország, amelyben a bérből és fizetésből élők reáljövedelme csak megközelítőleg is annyit csökkent volna az elmúlt években, mint Olaszországban” – írja Federico Fubini a Corriere della Serában.
Október első hetében az olasz városok utcáin ezrével tűntek fel palesztin zászlók. A baloldali szakszervezetek országos sztrájkot is tartottak a gázi háború ellen tiltakozva. Fubini nem is tartja indokolatlannak a protestálást, de másvalamit gyanít a tiltakozás hevessége mögött. A 2020-as mélypontról az idei tavaszra 16,6 százalékkal nőtt az olasz bruttó hazai termék, gyorsabban az eurozóna átlagánál. Ezzel szemben a reálbérek átlagban 7,5 százalékkal csökkentek. És az alacsony keresetűek reálbére ennél is nagyobbat zuhant, mivel az ő fogyasztói kosarukban magasabb az élelmiszerek aránya, márpedig az élelmiszer-infláció jóval magasabb volt az átlagnál. Vagyis az olasz társadalom még igazságtalanabbá vált. Hát még ha hozzávesszük, hogy volt, aki részesedni tudott a gazdasági növekedésből. Nevezetesen az állami vagy részben állami vállalatok menedzserei. Az ő reáljövedelmük még nőtt is.
Az ötvenes évektől harminc éven át szinte szakadatlanul nőttek a reálbérek. Nemzedékek szoktak ehhez hozzá. Az új évezredben húsz éven át stagnáltak, és ezt már sokkal nehezebb megszokni. A legutóbbi öt év aztán joggal tölti el keserűséggel az olaszokat, Fubini azonban furcsállja, hogy az elkeseredés Gáza ügyében talál magának utat, és nem hiszi, hogy ezen az úton a háborgás eljuthat a megnyugvásig.
A Corriere egy másik kommentátora, a Metazinban már többször idézett Angelo Panebianco politológus látszattevékenységnek látja nemhogy az éppen napirenden lévő baloldali tüntetéseket, de lényegében az egész országos szintű baloldali politikát.
A baloldal a hétvégén menetrendszerű vereséget szenvedett a calabriai tartományi választáson, de másutt, például Pugliában jó esélyekkel indul a tartományi kormányzó posztjáért. Az országos politikában viszont egyáltalán nem mutatkozik kormányképesnek. Elly Schlein, akit két és fél éve radikális programmal választottak meg a néhai kommunista párt utódpárjának, a Demokrata Pártnak elnökévé, tipikus protesztpártot vezet, amely mintha nem is akarna kormányra kerülni. A tagság mintha jól is érezné magát ebben a szerepkörben: igy lehet tisztának maradni, nem kompromittálódni a kormányzással járó kompromisszumok során. Igaz, Nyugat-szerte általános jelenség, hogy polarizálódik a politika, és radikalizálódnak az álláspontok. De Olaszországban ez felel meg a régi baloldali hagyománynak is. A Kommunista Párt évtizedeken át radikális változást, átalános jólétet és igazságosságot ígért híveinek, de abban a biztos tudatban, hogy soha nem kerülhet kormánypozícióba. Azoknak az évtizedeknek nagy vöröszászlós megmozdulásai, az általános sztrájkokat kísérő tüntetések, a Palesztináért, Vietnamért tartott felvonulások ma is élnek az idősebbek emlékezetében. A demokratákra tehát nem áll a régi mondás, miszerint a fiatalok radikálisok, az idősebbek viszont mérsékeltek. Panebianco ezzel magyarázza, hogy más nyugati országokkal ellentétben Olaszországban a jobboldali kormánykoalíciót az elmúlt évek súlyos nehézségei ellenére nem fenyegeti veszély a másfél év múlva esedékes parlamenti választáson.