„Mégis, mi a csuda történik? Miért nem szeretik az amerikai fiatalok a kapitalizmust?” – teszi fel a milliárd dolláros kérdést a libertárius Daily Economyban Julian Adorney, az illiberalizmus és a szélsőségek ellen szellemi megújulással küzdeni próbáló Heal the West mozgalom alapítója.
A fejlett országokban a Z-generáció fiataljai egyre kevésbé bíznak a demokráciában. Jóval nagyobb arányban szavaznak a radikális pártokra, mint az idősebbek. Németországban a 25 év alattiak körében a Linke vezet 25 százalékkal, a második helyen az AfD áll 21 százalékkal. Amerikában a fiatalok szavazatainak döntő szerepe volt Trump elnök és a New York-i szocialista polgármester megválasztásában.
A Cato Intézet felmérése szerint az amerikai fiatalok 62 százaléka szimpatizál a szocializmussal, 39 százalék pedig a kommunizmussal. Konzervatív és liberális elemzők ezt egyaránt a fiatalok rossz gazdasági helyzetével magyarázzák. „Nem meglepő, hogy a proletarizált fiatalok kommunistává válnak” – nyilatkozta a minap Peter Thiel. A szintén konzervatív Rod Dreher és a liberális Derek Thompson ugyancsak úgy véli, hogy a fiatalok a lakhatási válság, a magas munkanélküliség és a diákhitelek miatt kiábrándultak a piacgazdaságból.
Adorneyt nem győzi meg az érvelés. Ő is statisztikákat idéz, amelyekből az derül ki, hogy a mai fiatalok még így is sokkal jobban élnek és reálértéken számolva sokkal többet keresnek, mint a korábbi nemzedékek fiataljai. Nem beszélve arról, hogy a kapitalizmusnak hála olyan technológiához (számítógéphez, mobiltelefonhoz) férnek hozzá, amelyhez egy generációval korábban a milliomosok sem.
De ha nem a rossz életszínvonal és a gazdasági kilátástalanság, akkor mi az oka a fiatalok rendszerellenességének? Adorney szerint hiába a jólét, a Z-generáció tagjai boldogtalanok, mert egyre inkább az emberi természettel összeegyeztethetetlen módon élnek. Olyanok, mint a luxuskörülmények között, aranyketrecben tartott vadállatok. A fiatalok a jó életkörülmények ellenére nem tudnak normális társas életet élni, ezért elégedetlenek a rendszerrel, és lelkibetegek.
Adorney mindezért elsősorban az internetet és a közösségi médiát teszi felelőssé. Statisztikákat idéz, amelyekből kiderül, hogy egyre többet dolgozunk munkaidőn kívül, a munkaidő nem válik el világosan a szabadidőtől, így alig marad idő a társas kapcsolatokra. Ráadásul a közösségi életet is egyre inkább virtuálissá válik, márpedig az online kapcsolatok nem helyettesítik a valódi közösségeket. Mindebből az következik, hogy az elidegenedett és rendszerellenes fiatalok megbékélését nem gazdasági reformokkal, hanem kulturális változásokkal lehet elősegíteni. Azt azonban már Adorney sem részletezi, hogy ezt kinek kellene megvalósítania, és pontosan hogyan.