„A nyugati kormányok elítélik az antiszemita incidenseket és támadásokat. De ha tenni nem tesznek semmit, az nem bátorítja-e az antiszemitákat?” – teszi fel a kérdést a holokauszt nemzetközi emléknapja kapcsán Deborah Lipstadt történészprofesszor, aki a Biden-kormány antiszemitizmus-ügyi nagykövete volt.

Mint a Metazin előző szemléjében szó volt róla, vita zajlik az évről évre ismétlődő holokauszt-évfordulós megemlékezések értelméről: ha kiüresednek, aligha segíthetnek feltartóztatni az antiszemitizmust. Márpedig, mint Lipstadt írja, volna mit feltartóztatni. Régebben csak az 1940-es években született zsidók kérdezték tőle, nem tartunk-e ott, ahol Németország tartott közvetlenül Hitler hatalomra jutása előtt, ma viszont a legfiatalabb felnőtt korosztályokban is felvetődik ez a kérdés. Egy régi zsidó vicc jut eszébe: „– Hogy szól egy zsidó távirat? – Kezdjetek aggódni, stop. A részletek levélben.”

Bár Michael Gove volt brit konzervatív minisztert az antiszemitizmus erősödése már két évvel ezelőtt a nácik hajdani megerősödésére emlékeztette,  Lipstadt kevésbé borúlátó. Éspedig azért, mert a 20. század sötét éveiben az antiszemitizmus több országban kormánypolitika volt. Ezek sorában Németországon kívül Lengyelországot, Olaszországot és a Szovjetuniót említi. Nyugaton a kormányok elhatárolódtak ettől, mindenesetre akadályozták az üldözött zsidók bevándorlását, éspedig a lakosság jelentős részének támogatásával.

Mindazonáltal Lipstadt aggasztónak tartja, hogy a kormányok nem lépnek fel kellő eréllyel az antiszemita támadások ellen. Albanese ausztrál miniszterelnök a decemberi tengerparti tömeggyilkosság után elismerte, hogy hatóságai nem hallgattak a zsidó szervezetek korábbi figyelmeztetésére, nem vették komolyan a sokasodó fenyegető jeleket. Amikor októberben egy tüntető tömeg azt skandálta: „gázt a zsidóknak”, a rendőrség azt tanácsolta a címzetteknek, hogy maradjanak otthon. Angliában egy parlamenti képviselőt nem engedtek be választókerületének egyik iskolájába, mivel Izrael támogatójaként ismert. Több száz iskola biztonsági okokból az idén nem rendezte meg a holokauszt-emléknapi megemlékezéseket. Lipstadt az egyre gyakoribb, kifejezetten erőszakos antiszemita támadásokat nem sorolja, felemlíti viszont, hogy a hatóságok szemet hunynak afelett, hogy muszlim prédikátorok gyűlöletet szítanak a zsidókkal szemben. A muszlim szervezetek sem mernek szembeszállni a radikálisokkal, akik a gyűlöletet hirdetik. A társadalmat pedig nem nagyon zavarja, hogy a zsidóság veszélyes létforma lett. A szentírás egy-egy idézetét tartalmazó mezüze óvatosságból a bejárati ajtó külső oldaláról a belsőre kerül át, és sok nyugati országban diákok a zaklatástól való félelmükben ajánlatosnak tartják eltitkolni zsidó identitásukat.

Politikusok, akik bizonyára nem értenek egyet az antiszemitizmussal, jobbnak látják csöndben maradni, vagy kitérő választ adni az ezt firtató kérdésekre. Közülük Lipstadt az amerikai alelnököt és a New York-i polgármestert említi. Azt kéri tőlük és a többi vezetőtől és nem vezetőtől, hogy cselekedjenek. A bevezetőben említett távirat megjött, az aggódás megkezdődött. Mire a levél is megérkezik a részletekkel, nehogy késő legyen.