„Pekingben a korrupció a leszámolásnak általában nem oka, csak indoka” – írja a Kínára és Kelet-Európára specializálódó washingtoni Jamestown agytröszt honlapján Matthew Johnson Kína-szakértő.

Január végén büntetőeljárás indult a kínai Népi Felszabadító Hadsereg két legmagasabb beosztású tábornoka ellen. Az elmúlt tizennégy évben sorozatban indultak eljárások katonai parancsnokok ellen, s ez a hullám most a Csang Ju-hsziát és Liu Csen-lit is elérte. Egyikük a Központi Védelmi Tanács alelnöke, a másik a vezérkari főnökség élén állt. A Washington Post tudni véli, hogy nukleáris fegyverekről szóló információkat adtak volna át az Egyesült Államoknak, továbbá pénzt fogadtak volna el kinevezésekért cserébe.

A nukleáris kémkedés vádjával Johnson nem foglalkozik. Mindenesetre van történelmi előzmény. 1937 júliusában a szovjet hadsereg legfőbb parancsnokait egyebek között kémkedés címén ítélték halálra és végezték ki. Elég lett volna az összeesküvés vádja is, a lengyel-német-japán kémtevékenység vádja az erkölcsi megsemmisítés célját szolgálta. Ami a korrupciót illeti, Johnson megjegyzi, hogy általános vonása az olyan rendszereknek, amelyekben nem átlátható módon zajlanak a közbeszerzések. Nem is véletlen, hogy az elmúlt másfél évtized kampányszerű katonai tisztogatás-hullámai nyomán is egyre újabb korrupt parancsnokok állítólagos üzelmeire derült fény. A korrupció nem csökken hát, ellenben Hszi Csin-ping elnök hatalma egyre nagyobb lesz. Ami a Védelmi Bizottságot illeti, immár csak Hszi elnök és a fegyelmi ügyeket intéző tag maradt meg a nem egészen négy éve kinevezett hét főből.

Már négy éve eltörölték az első számú vezető hivatalban tölthető idejének összes korlátját, és így az utódlás rendezett eljárásrendjét is. Indoklásul a „Hszi-gondolat” egyedülálló voltát hozták fel. Jellemző módon a katonai vezetők menesztésének hivatalos indoklásában is ott szerepel, hogy a leváltottak nem voltak hívek „az új korszakra vonatkozó kínai jellegzetességű szocializmusról szóló Hszi-gondolathoz”. Johnsont ez már a kései sztálinizmusra emlékezteti, amikor is Sztálin elvtársnak az élet lényegében minden területére kiterjedő eredeti eszméi számítottak irányadónak, és a diktátor legközelebbi munkatársai sem érezhették magukat biztonságban, legkevésbé pedig azok, akinek saját személyes tekintélyük és teljesítményük volt. (Zsukov marsallt, a moszkvai, a sztálingrádi és a berlini győzőt például a háború után odesszai majd szverdlovszki körzeti parancsnokká fokozták le, igaz, legalább kémkedéssel nem vádolták meg.) Johnson Hannah Arendtet idézi, aki a totalitarizmusról szóló művében kifejti, hogy a totalitárius uralom nem stabil intézményekre támaszkodik. Szüntelenül át-és átalakítja az intézményeket, nehogy olyan fórumok szilárdulhassanak meg, amelyek korlátozhatnák a vezető teljhatalmát. Ez egyáltalán nem növeli a rendszer hatékonyságát, de nem is az a cél, hanem hogy a vezető biztonságban érezhesse magát. Csakhogy minél inkább egyetlen, mégoly tehetséges vezető akarata dönt az államban, annál ingatagabbá válik maga a rendszer. Már rövid távon is, mivel így a döntések megalapozottsága csökken. De még inkább hosszabb távon, mert az így elfedett problémák és ellentmondások a robbanásig halmozódhatnak, illetve a vezető kiesése esetén az egész rendszer az összeomlás szélére sodródhat.