„Aminek most tanúi vagyunk, az évtizedek óta egyre duzzadó frusztráció és elégedetlenség eredménye” – írja a washingtoni Brookings Intézet honlapján Anand Menon, a nemzetközi politika vezető kutatója.
Tíz éve, amikor a britek csekély többséggel ugyan, de a brexit mellett döntöttek, a tekintélyes Spectator magazin főszerkesztője úgy értékelte a népszavazást, mint amely megmentette Nagy-Britanniát a nyugati világ több részén hódító populizmustól. A brit politikai rendszer – írta – működik, nem úgy, mint az amerikai. Az Egyesült Királyságban a nép úgy érezheti, hogy az akarata érvényesülni tud, így hát nem támad a bevált rendszer ellen. Tíz év elmúltával olyannyira más a helyzet, hogy a cikk eltűnt a Spectator honlapjáról.
A Brexit után előbb a Toryk tekintélye süllyedt egyre mélyebbre, 2024-ben pedig a Munkáspárt a szavazatok éppen csak egyharmadával szerzett nagy többséget a parlamentben. Az azóta eltelt alig másfél év alatt aztán már el is vesztette akkori választóinak felét. Nigel Farage Reform UK pártja már csaknem egy éve 30 százalék körüli támogatottsággal az első párt Nagy-Britanniában. Vezeti a versenyt a február 26-ára kitűzött Manchester környéki pótválasztás helyszínén is, ahol a Munkáspárt másfél éve még a szavazatok több mint felét kapta meg.
A hagyományos politikai pártok népszerűségvesztését Menon az iraki háborútól számítja, amelynek indoklásáról kiderült, hogy a munkáspárti kormány által is terjesztett hamis állításokra épült. A következő nagy állomás a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság volt. Ezt követte a Brexit, amelyről Menon azt írja, hogy tévedés volt pusztán a hajdani ipari övezetek „elfelejtett munkásosztályának bosszújával” magyarázni. A Brexit-párti szavazók csaknem hatvan százalékát ugyanis középosztály-beliek tették ki. A két régi nagy párt azóta versengve ígért állami jóléti programokat, rendteremtést, amit szem-száj kíván, de azóta csak egyre több választó ábrándult ki belőlük. Ma már van olyan elemzés, amely szerint a maga 31 százalékával a Reform UK párt e pillanatban kényelmes többséget szerezne az alsóházban.
A Telegraph hasábjain John Frayne lehetségesnek tartja, hogy Peter Mandelsonnak, az elmúlt harminc év jelentős munkáspárti személyiségének botrányával el is dőlt a három év múlva esedékes parlamenti választás sorsa. Starmer miniszterelnöknek le kellett őt váltania washingtoni nagyköveti posztjáról, miután kiderült róla, hogy a baráti kapcsolatot ápolt Jeffrey Epsteinnel, a hírhedt szex-ragadozóval. A választók szemében ez pusztán csak a legutóbbi bizonyíték a munkáspárt alkalmatlanságára. Az már korábban kiderült, hogy ígéretei ellenére nem képes megfékezni az illegális bevándorlást, nem képes rendbe tenni az állami egészségügyet, sem a reálbérek stagnálásának nem képes véget vetni.
Magyarázat mindenre van, de az embereknek nem arra van szükségük, hanem azt szeretnék visszakapni, ami régen egyszer már megvolt és működött. Menon szerint a britek erős államot szeretnének látni. Ez évszázadok óta így van. Olyan államot, amely megdolgozik az adójukért és biztonságot, védelmet nyújt érte a polgárainak. Ezt csak ideig-óráig lehet magyarázatokkal pótolni, utána forradalom tör ki. Ha békés is.