„Most érkeztem haza Kínából. Nem mi állunk nyerésre” – olvassuk a New York Timesban Steven Rattner befektetési bankár cikkét.

Kína már régen nem az olcsó tömegtermékekből akar meggazdagodni. Az elmúlt évtizedek rohamos technológiai fejlődésének köszönhetően tavaly a Globális Innovációs Index tizedik helyére ugrott, maga mögé utasítva egyebek között Németországot, Japánt és Franciaországot. A kínai növekedés motorja egyre inkább a high-tech ipar. A villanyautógyártásban Kína már átvette a vezetést, az amerikai és az európai üzemeknél jóval nagyobb mértékben robotizált gyáraknak köszönhetően. És az ország elkezdte ledolgozni a lemaradását a mesterséges intelligencia és a gyógyszergyártás terén is: Kína már az Egyesült Államokat is megelőzte a klinikai gyógyszerkutatások számában.

Rattner mindebből azt a következtetést vonja le, hogy a párt irányítása alatt álló államkapitalizmus hatékonyan működik. És egyelőre annak sincsen jele, hogy Trump elnök kereskedelmi vámjai miatt megtorpanna a kínai fejlődés.

Jennifer Lind nemzetközikapcsolatok-professzor a Foreign Policy hasábjain arra mutat rá, hogy Kína sikere rácáfol a szélesen elfogadott közgazdaságtani tételre, miszerint az autoriter államok nem tudják tartani a lépést a demokráciákkal fejlődés dlgában. Samuel Huntington a hatvanas években úgy érvelt, hogy a gazdasági növekedéshez olyan információs és vállalkozási szabadságra van szükség, amely összeegyeztethetetlen a politikai elnyomással.  Hasonló tétel fogalmazott meg a 2024-ben Nobel-emlékdíjjal kitüntetett Acemoglu-Robinson szerzőpáros is. Lind azonban a kínai pártvezetés „okos autoritarizmusának” példája alapján azt írja, hogy lehetséges gyors növekedés és technológiai fejlődés nem demokratikus rezsimekben is.

Lind szerint ugyanis a kínai kommunisták felismerték, hogy némi lazítással anélkül is ösztönözhetik a gazdaságot, hogy ezzel veszélybe sodornák hatalmukat. Az oktatási rendszer fejlesztése és a fejlett technológiát alkalmazó ipar támogatása széles rétegek számára tette elérhetővé a jólétet. Ma a világ tíz legjobb természettudományos karából nyolc, az első húszból pedig tizenhat kínai. A párt engedményeket tett a civil szférának, és valamelyest a szólásszabadság terén is engedett. Ezzel teret engedett az alulról jövő innovációnak, és egyúttal lehetővé tette a pártvezetés számára, hogy gyorsan reagáljon azokra a problémákra, amelyek elégedetlenséget válthattak volna ki. Közben a párt a modern technika segítségével csírájában fojtotta el az olyan mozgalmakat, amelyek veszélyeztethették volna a rendszer stabilitását, vagyis a párt egyeduralmát. Egyúttal az államszervezet is hatékonyabb és átláthatóbb lett, ami szintén jót tett a vállalkozói kedvnek, az innovációnak és egyúttal ösztönözte a beruházásokat is anélkül azonban, hogy gyengítette volna a párt hatalmát. A rendszer sikerét a gazdasági növekedés és a technológiai fejlődés mellett az is mutatja, hogy a pártnak 1989 óta nem volt szüksége jelentős mértékű erőszak alkalmazására.

Esszéje végén Lind megjegyzi, hogy az innováció erősödésének hatására Kína egyre meghatározóbb geopolitikai szereplővé fog válni. A modern technikai fölény idővel szükségképp a hadsereg ütőképességében is meg fog mutatkozni.