„Aki meg akarja érteni a késői 20. század és a korai 21. század történetét, annak előbb-utóbb szembe kell néznie Habermas szellemével. És ezt nem méltatásnak szánom” – olvassuk a közéleti radikalizmus és demagógia ellen küzdő Salonkolumnisten hasábjain Ilko-Sascha Kowalczuk  NDK-történész szokatlan nekrológját a múlt héten elhunyt Jürgen Habermasról.

Habermas pályafutásának hét évtizede alatt írt negyven kötetét és száznál is több szaktudományos cikkét széles körben idézik. De Habermas előszeretettel foglalt állást fontos társadalmi és aktuálpolitikai kérdésekben is. Fontosabb elméletei és fogalmai – egyebek között a deliberatív demokrácia, a kommunikatív cselekvés elmélete és az alkotmányos patriotizmus – meghatározó elemei az értelmiségi közbeszédnek. Nagy tekintélyű értelmiségi volt, a véleményének súlya volt, ezért nem meglepő, hogy halála után tucatjával jelentek meg a munkásságát méltató és a halálával keletkezett intellektuális űrt tárgyaló megemlékezések a közélet krémjének szerzőitől.

Kowalczuk nem vonja kétségbe Habermas jelentőségét. Azt azonban furcsállja, hogy a nekrológok még csak utalás szintjén sem tesznek említést Habermas ellentmondásosabb politikai megnyilvánulásairól és beszédes hallgatásairól. Pedig Kowalczuk szerint érdemes lenne, mert Habermas elméletének vakfoltjai igencsak tanulságosak és kulcsot adnak a kortárs baloldali értelmiség megértéséhez.

Kowalczuk felidézi, hogy Habermas jelentősen hozzájárult a náci bűnökkel való szembenézéshez és a múlt feldolgozásához az általa kirobbantott történészvitával. Nagy szerepe volt abban, hogy a modern, demokratikus Németország elsősorban a náci totalitárius diktatúrával szemben határozza meg magát. A nemzetiszocialista bűnök középpontba állítása azonban azzal jár, hogy a szovjet típusú diktatúra bűnei háttérbe szorulnak, sőt, másodlagossá válnak. A jobboldali szélsőségek ellen mindig felszólaló, a német újraegyesítés kapcsán is a jobboldali radikális nacionalizmus és a kapitalista egyenlőtlenség erősödése miatt aggódó Habermas nem foglalkozott a kelet-német diktatúrával, és nem szólalt meg a kilencvenes évek végén a Kommunizmus Fekete Könyve kapcsán kirobbant vitában sem. „Habermas megnyilvánulásai semmiben sem tértek el a nyugatnémet fősodortól. Az 1989-cel foglalkozó írásokban nyoma sincs a kommunizmusnak és a diktatúrának. Az emberben az a benyomás keletkezik, hogy a Kelet problémáit a Nyugat okozta és most neki is kell megoldania őket.”

A totalitárius diktatúrákkal kapcsolatos egyoldalúságnak Kowalczuk jelentős szerepet tulajdonít abban, hogy ma Németországban a demokráciát csak a radikális AfD-től féltik, a legalább olyan népszerű baloldali szélsőségektől nem. Sőt, Habermas nekrológírói arról is szemérmesen hallgatnak, hogy Habermas az ukrajnai háború kapcsán is nagyon közel került a radikális baloldalhoz. A német filozófus-szociológus az elmúlt három évben Sarah Wagenknecht volt radikális baloldali pártelnökkel és „a Kreml propagandájával” egyetértve párbeszédet szorgalmazott Moszkva és Kijev között, és azt hangoztatta, hogy tárgyalni kell Putyinnal és Oroszország érdekeit is figyelembe kell venni a békés rendezéshez. Kowalczuk ezt úgy értékeli, hogy Habermast valójában csak az érdekelte, ami megfelelt saját ideológiai álláspontjának és kényelmes németországi nézőpontjának. Ahogyan egykor hidegen hagyta a baloldali totalitárius diktatúra, ugyanúgy nem különösebben háborította fel a putyini Oroszország Ukrajna elleni háborúja sem.