„Nyugaton a politikai diskurzust egyre inkább a hirtelen fellángoló, majd gyorsan lecsengő virális felháborodás határozza meg. Botrány tör ki, de a hirtelen felszabaduló energia gyorsan elvész, csak ritkán alapoz meg tartós állampolgári részvételt. Az eredmény: a politika mindent áthat, de mégsem változik semmi” – olvassuk a Jacobin magazinban John Livesey recenzióját Anton Jäger eszmetörténész Hiperpolitika: szélsőséges átpolitizáltság következmények nélkül című könyvéről.
Jäger elemzése szerint az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban a politika az élet szinte minden területén megjelent. Az ádáz kultúrharc miatt bármiből politikai kérdést lehet csinálni. Az internet, a közösségi média révén, könnyű morális felháborodást kelteni. A botrány felkorbácsolja az indulatokat, ám amilyen gyorsan összeállnak az ügy mögött hirtelen felsorakozó, gyakran radikális igényeket megfogalmazó tömegek, olyan gyorsan fel is oszlanak.
Mi magyarázza, hogy miközben a politika magasabb lángon ég, mint korábban, elmarad nemcsak a forradalom, de még a radikális változások is? Jäger a második világháború óta eltelt időszakot felölelő elemzésében azt vizsgálja, milyen dinamika szerint alakul a politikai mozgósítás és a mozgalmak intézményesülése. Megállapítja, hogy a világháború utáni évtizedekben a politikai mozgósítást erős intézmények, elsősorban politikai pártok és szakszervezetek irányították. A politika mozgalmi jellege már a hetvenes években hanyatlani kezdett: a pártok az aktív mozgósítások, tüntetések helyett egyre inkább csak a választásokon igyekeztek mobilizálni híveiket. A hidegháború utáni korszak Jäger szerint a vihar utáni és előtti időszak volt: a liberális demokrácia Fukuyama által megjövendölt végső győzelme miatt okafogyottá vált a politikai aktivizmus.
A 2008-as gazdasági válság mindent megváltoztatott. A politikának újra lett tétje, a rendszerrel szembeni elégedetlenség hatására divatba jöttek a tüntetések és jobb- és baloldalon egyaránt felerősödtek a radikális rendszerkritikus mozgalmak. Ám ezek eleve csak virtuális közösségek voltak, ha pedig mégsem, akkor is gyorsan vesztettek lendületükből. A politikai mobilizáció nem hozott létre tartós politikai cselekvést lehetővé tevő intézményeket. A forradalminak induló Occupy mozgalom érdeklődés hiányában feloszlott, a radikális baloldali kormányok, mint például a görög Sziriza vagy a Corbyn vezette Munkáspárt megbuktak vagy domesztikálódtak. A Black Lives Matter és a néhány éve még szüntelenül tüntető klímavédelmi szervezetek elcsendesedtek, a francia sárgamellényes tiltakozás is kifulladt. Jäger az amerikai kongresszus megrohamozásával végződő, Trump választási vereségét vitató 2021-as amerikai lázongást is ide sorolja: a hirtelen fellángoló mozgalom gyorsan kiégett, hogy aztán a lázadást szító Trump négy év múlva megnyerje a választást, mintha mi sem történt volna.
A mai politikát ezért egyszerre jellemzi a tettvágy és a tehetetlenség kettős érzése – állítja Jäger. Folyamatosan tiltakozunk, felháborodunk, követelünk, de nincsenek meg a rendszerszintű reformok megvalósításához szükséges tartós politikai intézmények. Az internetnek hála, a botrányokat meglovagló, a semmiből jött jelöltek és protesztmozgalmak gyorsan nagy népszerűségre tesznek szert, hogy aztán újabbaknak adják át a helyüket. A politikai pártok tagsága csökken, a politikát mozgalmi vezérek irányítják, a korábban meghatározó szakszervezetek és egyéb intézményes közösségek jelentősége jóformán elenyészett.
„Ez már nem politika, hanem állandó kultúrharc, amelynek célja a düh becsatornázása” – vonja le a következtetést a recenzens. Livesey szerint igazi változást, a társadalmi egyenlőtlenséget érdemben orvosló rendszerváltást nem akar valójában sem az identitáspolitikát zászlóra tűző haladó baloldal, sem pedig a nacionalista populista jobboldal.