„A premodern kor feudális viszonyait az abszolutizmusban a papság és a nemesség önkényes uralma jellemezte. De vajon a művészek rosszul éltek-e a feadualizmusban?” – kérdezi Peter Truschner író a Perlentaucher német metazinban.

A művészet autonómiájáért és a művészet szabadságáért való aggódás egyidejű a művészettel. Manapság sokan az elpiacosodástól féltik a művészeket. Attól tartanak, hogy egyre inkább a műkereskedők és a kurátorok, rajtuk keresztül pedig a műalkotásokba fektető gazdagok – oligarchák és egyéb üzletemberek – határozzák meg a művészetet. A újfeudális rendszerben a kiszolgáltatott alkotók nem a művészi szempontokat érvényesítik, hanem a műalkotások piacának, a gazdag műgyűjtők elvárásainak és ízlésének akarnak megfelelni.

Truschner szerint a vádak és a félelmek legalábbis részben alaptalanok. Mint Martin Warnke német művészettörténész negyven éve megjelent, magyarul is elérhető Udvari művészek című monográfiájában rámutatott, az európai művészet a feudalizmus során indult virágzásnak. Az abszolutizmus idején az uralkodók és a nemesek előszeretettel támogatták – a tudomány mellett – a művészeket is. Saját hírnevük öregbítése végett bőkezű apanázst ajánlottak fel festőknek, akik cserébe portrékat készítettek az uralkodóról és családjáról. A tekintélyes személyeket megörökítő festmények státusszimbólummá váltak, ezért a tehetősek versengtek a tehetséges festőkért: szolgálataikért cserébe egyre nagyobb összegeket és egyéb privilégiumokat ajánlottak. A növekvő érdeklődés felpezsdítette a műkereskedelmet, ami felhajtotta az árakat, tovább erősítve a festők iránti keresletet. Mindez pedig ahhoz vezetett, hogy a feudalizmusban az udvari művészek egyre nagyobb szabadságra tettek szert, amivel persze kiváltották a feltörekvő polgárság és a művészetet cenzúrázni óhajtó egyház rosszallását. Warnke történeti munkájából az is kiderül, hogy az első független művészeti akadémiák is az udvari patronálás rendszeréből nőtt ki.

A gazdag művészetpártolók uralta műkincskereskedés és az elpiacosodás tehát nem okvetlenül jár a művészi autonómia csökkenésével, feltéve persze, hogy az alkotók kerülik az oligarchák számára kényes kérdéseket – vonja le a következtést Truschner. Más kérdés, hogy jól jár-e az átlagember. Azt Truschner is elismeri, hogy a műalkotások árának felverése nehéz helyzetbe hozza a múzeumokat és a galériákat egyaránt, hiszen egyre kevésbé tudják tartani a lépést a tehetős, és mindent felvásárló művészetpártolókkal.