„A baloldalnak igaza van abban, hogy a sokszínűség előnyünkre válik. Csak nem éppen úgy, ahogyan ők hiszik” – olvassuk a Chronicles magazinban Alexander Riley szociológus recenzióját John Staddon pszichológus Nyilvánvaló különbségek című monográfiájáról.
Az egyedek közötti genetikai különbségek már az egysejtűeknél is megfigyelhetők, a bonyolultabb fajok esetében pedig nyilvánvaló eltéréseket okoznak. Biológiai értelemben az emberi faj minden tagja különbözik a másiktól, az viszont már nem biológiai kérdés, hogy a genetikai különbségek társadalmi egyenlőtlenséggel járnak-e. Az emberi természettel kapcsolatos univerzalista megközelítések az egyenlőtlenséget nem a biológiai különbségekből vezetik le, hanem azzal magyarázzák, hogy a társadalmi rendszer eltérő lehetőségeket nyújt az egyes egyéneknek és csoportoknak. Arra az alapvetésre épülnek, hogy hasonló körülmények között minden egyén hasonló mértékben bontakoztathatná ki képességeit. A méltányos esélyegyenlőség hívei olyan rendszert támogatnak, amely a javak újraelosztásával gondoskodik erről.
De mit kezdenek ezek az elméletek az olyan kutatásokkal, amelyek szerint a képességbeli különbségek nem társadalmi, hanem genetikai eredetűek? Az egyik megoldást az egyetemes emberi természet védelmezői képviselik: ők elfogultnak, sőt rasszistának és szexistának bélyegzik azokat, akik biológiai alapon magyarázzák a képességbeli különbségeket. Ha mégis komolyan veszik őket, akkor az újraelosztás kiterjesztésével ellensúlyoznák a genetikai lottó esetlegességeiből fakadó esélyegyenlőtlenséget.
Staddon könyvében egy alternatív lehetőséget vázol fel a „biofób előítéletességgel” szemben – írja Riley a könyv kapcsán. Staddon rámutat ugyanis, hogy minden újraelosztás dacára, minden esélyegyenlőséget erősítő intézkedés ellenére, a képességbeli különbségek miatt az egyenlőtlenség újratermelődik. Staddon az újraelosztást gazdasági szempontból kártékonynak tartja, mondván, hogy ha a tehetségeseket megfosztják bizonyos az erőforrásoktól, az lassítja a fejlődést és vele a jólét növekedését. Ezért a szigorú egyenlősdi helyett azt javasolja, hogy mindenki a képességeinek megfelelő területen érvényesülhessen. Ahelyett, hogy minden területen kvótákkal próbálnánk az egyes csoportok közötti egyenlőséget erősíteni, inkább teret kellene engedni a képességbeli különbségek nagyobb érvényesülésének. Lehet, hogy a diplomások között egyes csoportok felülreprezentáltak lesznek, más területeken – az üzleti életben, a művészetben, a sportban, a közösségépítésben – viszont másoknak van az érvényesülést inkább elősegítő tehetsége.
Sheddon elmélete aligha nyeri el a baloldal tetszését, de a jobboldal sem fog örülni neki maradéktalanul – jegyzi meg a könyv kapcsán Lipton Matthews az American Spectatorben. Matthews szerint Sheddon ugyanis nemcsak az emberi természet egyenlőségével és az egyenlőséget kizárólag társadalmi eredetűnek tartó dogmákkal száll szembe, hanem azokkal a jobboldali elképzelésekkel is, amelyek minden egyenlőtlenséget természetesnek és legitimnek tartanak. Matthews legalábbis fontosnak tartja, hogy Sheddon megközelítése megkülönbözteti a társadalmi rendszerből fakadó egyenlőtlenségeket azoktól, amelyek a velünk született képességek különbségeiből fakadnak. Ezzel pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy egyenlőség körüli meddő világnézeti viták helyett megpróbáljuk a történelmi és rendszerszintű igazságtalanságokból fakadó egyenlőtlenségeket csökkenteni, ugyanakkor ne akarjunk ott is esélyegyenlőséget megvalósítani, ahol nem lehetséges.