Figyelmeztetés
  • JUser: :_load: Nem tölthető be a következő azonosítószámú felhasználó: 720

Ügyetlen imperialisták

2006. július 20.

A hatalom irigységet és gyűlöletet szül. Ezt csak politikai tapintattal lehet enyhíteni. De aki ártatlannak képzeli magát, sohasem tapintatos. Amerika nagy politikai teológusának intelmei.

A hatalom irigységet és gyűlöletet szül. Ezt csak politikai tapintattal lehet enyhíteni. De aki ártatlannak képzeli magát, sohasem tapintatos. Amerika nagy politikai teológusának intelmei.

„Elkerülhetetlen, hogy az emberek ne gyűlöljék azokat, akiknek hatalmuk van fölöttük. Szerethetik az erényeseket, csodálhatják a tehetségeseket, de a hatalmasokat gyűlölik. A gyűlöletbe keveredő irigység és félelem is a hatalomból táplálkozik. A félelem nem ok nélkül való, mert a hatalmas egyének és nemzetek, még ha nagylelkűséget mímelnek is, nem olyan nagylelkűek, mint amilyennek mutatják magukat, sőt még olyanok sem, amilyenek őszintén lenni szeretnének. Az emberi képzelőerő korlátai nagyon megnehezítik, hogy becsületesen szétválogassuk azt a sokféle mozgatórugót, amely cselekedeteinket és politikánkat hajtja. A társadalmi bölcsesség hiánya megakadályozza a hatalom birtokosait, hogy felmérjék, milyen következményekkel járnak cselekedeteik másokra nézve – különösen abban az esetben, ha nem kerülnek velük közvetlen kapcsolatba. Az irigység kevésbé indokolt, mint a félelem, de legalább annyira elkerülhetetlen. A nagy hatalom rendszerint nagy kiváltságokkal jár (ami már önmagában is bizonyítja, hogy nem gyakorolják olyan önzetlenül, mint képzelik), és a kiváltságok irigységet gerjesztenek. Európa azért veti meg kultúránkat, mert irigyli civilizációnkat, és a megvetés jó eszköz az irigység kifejezésére, és egyben takargatására is.”

A fennállásának százéves évfordulójára a készülő Atlantic Monthly újraközli klasszikus cikkeit. Az idézet Reinhold Niebuhr eredetileg 1930-ban megjelent esszéjéből való: Ügyetlen imperialisták.

Nem véletlen, hogy újabban egyre többet hivatkoznak az 1971-ben elhunyt protestáns teológusra és politikai íróra, aki a harmincas-negyvenes években ért hírnevének tetőpontjára, és akit a hatvanas évektől fogva lassanként elfelejtettek: „Az angol imperialisták sikeresebbek voltak, mint mi vagyunk – olvassuk az esszében. – Ellenfeleik a tökélyre vitt képmutatásnak tulajdonítják a sikert, de a világ hiába nem képes átlátni minden képmutatáson, a hatalom gyakorlását nem lehet pusztán színleléssel elviselhetővé tenni. Az angolok azért váltak a modern kor legsikeresebb imperialistáivá, mert zseniális politikusok. Az erényes szándék mímelése csak alsóbbrendű fajtája a politikai zseninek, de van egy nemesebb fajtája is: az a képesség, hogy fel tudjuk mérni a magunkétól eltérő csoportok érdekeit és reakcióit, s ennek köszönhetően csak oly mértékben érvényesítsük érdekeinket, hogy azok ne váltsanak ki társadalmi és politikai erőszakot.”

Tavaly ősszel az agg liberális történész és társadalomkritikus, Arthur Schlesinger idézte föl Niebuhr emlékét. „Miért van az – kérdezte –, hogy ma, a 21. században, amikor megint a vallásosság korát éljük, szóba sem hozzák a 20. század legnagyobb amerikai politikai teológusát? Talán azért, mert sokkal élesebb formában vetődnek fel a kérdések, mint Niebuhr idején: terrorizmus, kínzás, abortusz, azonos neműek házasságkötése, a Genezis Darwin ellen, embrióból kivett őssejtek. De lehetséges, hogy az igazi ok inkább az, hogy szeptember 11-e után megint feltámadt Amerika ártatlanságának mítosza.”

Niebuhr ezt veszedelmes téveszmének tartotta. „Azok a nemzetek és egyének – mondta –, amelyek ártatlannak képzelik magukat, elviselhetetlenné válnak.” Schlesinger szerint az ilyen erkölcsi önelégültségből fakad az a manicheisztikus szemlélet, amely a világot jókra (mi magunk) és rosszakra (ellenfeleink) osztja föl.