A szerkesztők szerint az olvasó nem szereti a hosszú sztorikat. Jó lenne, ha megnéznék a bestseller listát. A hírkönyvek, az újságírók vastag könyvei vezetnek.

„Nem ártana, ha vetnének egy pillantást a bestseller listákra azok, akik még mindig azt mondják, hogy az olvasó unja a hosszú sztorikat” – írja Jack Shafer a Slate-ben.

Shafer „newsbooknak”, hírkönyvnek nevezi a sikeres műfajt. A hírkönyveket újságírók írják szédítő tempóban, versenyt futva az eseményekkel. A hírkönyv nem riport, és nem is történetírás, hanem valami a kettő között.  És a jelek szerint egyáltalán nem baj, ha nagyon hosszú.

Shafer egyik példája Bob Woodward legújabb könyve Bush elnök háborújáról. A dac korszaka (State of Denial) – a cím első jelentés-szinten a tényekkel való szembenézés konok elutasítására utal – közel hatszáz oldalt tesz ki, és a Slate cikkének megjelenése idején a toplista élén foglalt helyet. A Washington Post pedig, mintha csak a médiakritikust akarná igazolni, egy 4 200 szavas részletet közölt belőle.

A mázsás hírkönyv sikere más kritikusokat is műfajelméleti elmélkedésre ösztönzött. A közönség úgy olvassa a riportkönyveket, mint a regényeket. De feljogosítja ez az újságírót, hogy regényt írjon? Engedhet a kísértésnek, hogy kitalálja hősei gondolatait, és úgy adja elő a történetet, mint egy szépirodalmi elbeszélő, aki mindent tud az általa teremtett hősökről?

Peggy Noonan, a híres konzervatív kolumnista arra készült, hogy jól lehúzza még nála is híresebb liberális kollégája új kötetét. A Wall Street Journalbe írt recenzióját így indítja: „Riporterként nagy buta cápához szokták hasonlítani, aki könyörtelenül ráveti magát az információk tömegére, le is nyeli, de aztán nem bírja megemészteni.” Noonan végül kénytelen-kelletlen bevallja, hogy Woodward kifogott rajta: „Jó könyv ez, sőt, talán nagy könyv. Komoly, szigorú és kimerítő jelentés. Igazi történelmi adalékokkal szolgál, különösen a feljegyzett személyes vallomásoknak köszönhetően.”

A WSJ a biztonság kedvéért egy másik recenziót is közölt. Jonathan Karl, az ABC News nemzetbiztonsági tudósítója éppen a szereplők szájába adott, egyes szám első személyben fogalmazott szövegek hitelességét vonja kétségbe: „Woodward azt a benyomást kelti, mintha ott lett volna a titkos találkozókon, és részletes jegyzeteket készített volna. Holott nem volt ott. Ráadásul nemcsak azt meséli el, hogy az elnök és emberei mit mondtak, hanem a ki nem mondott gondolataikat is kimondja. Pedig a fejükbe biztosan nem bújt bele.”

Már Woodward és Carl Bernstein történelmi jelentőségű, Nixon elnök bukásához vezető tényfeltáró riportjaiban is feltűnt a kritikusoknak, hogy nem ragaszkodnak az ellenőrizhető tényekhez, hanem mindenféle színes, a tárgyhoz nem tartozó, kitalált részlettel traktálják az olvasót. Ezt a Woodwardék pártján álló kommentátorok is kifogásolták. De a nagyközönség ettől csak még inkább falta a riportok alapján készült könyveket.