Az amerikai konzervatív politológus szerint sok tehetségtelen diák megy egyetemre. Mindenki jobban járna, ha a kiemelkedő adottságokkal rendelkezőket vennék fel. Belőlük viszont nem csak kiváló tudóst és szakembert, hanem jó polgárt is kell nevelni.

„Jó ügyvédet és orvost találni meglehetősen könnyű. Jó asztalost, szobafestőt, villanyszerelőt, vízvezeték-szerelőt, kőművest viszont nagyon nehéz” – olvassuk a Wall Street Journal véleményrovatában.

A cikk szerzője Charles Murray, az ikonoklaszta konzervatív politológus. Murray kollégájával, Richard Hernsteinnel közösen írt könyvében már tizenkét éve előállt azzal a véleményével, hogy az intelligenciahányadosok közötti különbségnek genetika okai is vannak, és hogy az intelligencia öröklődik. Ezért azt javasolták, hogy csökkentsék az állami szociális programokat. A szociális támogatások ugyanis főleg a szegényeket segítik, márpedig az ő intelligenciaszintjük Hernstein és Murray szerint általában alacsonyabb. A támogatások – érveltek a szerzők – „nem a megfelelő nőket ösztönzik gyerekvállalásra”. A könyv óriási felzúdulást váltott ki. Sokan „tudományos rasszizmussal” vádolták a szerzőket.

Murray most is hozza a formáját. Az oktatáspolitikáról írt cikksorozatának idézett második darabjában azt bizonygatja, hogy túl sok diákot vesznek fel alapszintű egyetemi képzésre. Szerinte ugyanis legalább 115-ös intelligenciahányados kell az egyetemi tananyag felfogásához. Számításai szerint az érettségizőknek csak negyede rendelkezik ilyen képességekkel, egyetemre viszont negyven százalékuk iratkozik be. Sőt – írta cikksorozatának első darabjában – a bajok korábban kezdődnek: felmérések szerint az általános iskola negyedik osztályosainak több mint harmada súlyos olvasási nehézségekkel küzd. És ennek oka az (öröklött) értelmi képességekben keresendő.

„Az egyetem annak a kevés kivételesen magas intelligenciahányadossal rendelkező embereknek való, akik képesek megfelelni az elvárásoknak. Ettől ők még nem rosszabb vagy jobb emberek a gyengébb képességűeknél. Csak nekik más az érdeklődésük és mások az adottságaik.”

Az állam túl sok ösztöndíjat és támogatást nyújt, vagyis elősegíti, hogy egyre több nem kellően tehetséges diák is bekerüljön a felsőoktatásba. „Egy szociológia, pszichológia, közgazdaságtan, történelem vagy irodalom BA valójában nem bizonyítéka semmilyen szaktudásnak. Csak arra jó, hogy segítse a munkaadókat – a diplomások képességeiről és teherbírásáról ugyanis sokat elárul, hogy melyik egyetem alapképzésén szereztek diplomát.” Ehhez azonban felesleges négy évig koptatni az iskolapadot. (Amerikában az egyetemi alapképzés négy évig tart, Európában csak háromig.) Azok a diákok ráadásul, akik utána olyan területen helyezkednek el, ahol valójában nincs szükségük az egyetemen tanultakra, frusztráltak lesznek.

Akkor hát csak az tanuljon egyetemen közgazdaságtant, akiből bankár vagy befektetési tanácsadó lesz? Pszichológia szakra is csak az iratkozzon be, aki majd pszichológusként helyezkedik el? És történelem, filozófia és irodalom szakra egyáltalán nincs is szükség?

Ezt Murray sem gondolja. Cikksorozatának záró darabjában azt fejtegeti, hogy ezek is nagyon fontos ismeretek. De nem mindenkinek, hanem csak a társadalmi elit tagjainak.

Felmérések igazolják – írja –, hogy a vezető kormányzati és üzleti beosztások többségét a legalább 120-as intelligenciahányadossal rendelkezők töltik be. „A legmagasabb intelligenciahányodossal rendelkező 10 százalék írja a könyvek és az újságcikkek zömét, és ők készítik a televízióműsorokat és a filmeket. Ők fejlesztik ki az új gyógyszereket, a számítógépek processzorait és programjait. Ezért a legintelligensebb 10 százaléknak döntő szerepe van a gazdaság, a kultúra, az egészségügy és a politikai intézményrendszer alakulásában. A jövőnk múlik azon, hogy a különlegesen jó képességűek milyen oktatásban részesülnek.”

„A tehetséges fiatalokból azonban nem csak kitűnő szakembert, hanem jó polgárt is kell nevelni.” Ehhez egyrészt alázatra kell szoktatni őket. Murray arra céloz, hogy az átlagosnál jóval értelmesebb gyerekek is jobban járnak, ha a többiektől elkülönítve járnak iskolába. Így legalább ők is szembesülnek képességeik korlátaival, ami a számukra túl könnyű jelenlegi általános és középiskolai oktatásban nem nagyon fordul elő.

Ezen túl azonban fontos, hogy erkölcstant és történelmet is tanuljanak, „hogy jó polgár váljék belőlük”.

„És legfőképp meg kell tanulniuk ítélkezni. Nem arra kell őket megtanítani, hogy az ősi azték és görög kultúrát egyaránt tiszteljék. Röviden: a klasszikus szabad bölcsészet segítségével kell az elitet felkészíteni arra, hogy eleget tehessen kötelességének.”

Murrayt aztán senki sem vádolhatja azzal, hogy ne ítélkezne bátran.