A felszabadító harc vezérkultuszt teremt, ellentmondást nem tűrő fegyelmet követel, és a győzelem után nehéz szakítani ezzel a kultúrával. A felszabadítóból így lesz elnyomó.

„Zimbabwéből tömegével menekülnek az emberek Dél-Afrikába a rendőrségi brutalitás és a szabadesésben zuhanó gazdaság hatásai (1700 százalékos infláció, alapvető élelmiszerek hiánya) elől. És suttogva figyelmeztetnek bennünket a veszélyre” – írja William Gumede dél-afrikai újságíró a New Statesmanben.

A figyelmeztetés pedig úgy hangzik, hogy a dél-afrikaiak is pórul járhatnak, ha nem vigyáznak.

Zimbabwét, az egykori Rhodesiát 1980 – a többségi uralom bevezetése óta Robert Mugabe pártja, a ZANU kormányozza. Éspedig egyre diktatórikusabb módszerekkel.

Albert Memmi tunéziai író már 1957-ben, az afrikai dekolonizáció hajnalán figyelmeztetett rá, hogy a felszabadulás önkényuralmat hozhat. Ő ezt annak tulajdonította, hogy a felszabadító mozgalmak hajlamosak átvenni a korábbi gyarmati uralom brutális módszereit.

Gumede egyetért Memmivel abban, hogy Algériában, Angolában, Ghánában, Kenyában, Namíbiában és másutt az egykori felszabadító mozgalmak „elárulták milliók vágyait és összetörték álmaikat”. De az okot máshol keresi.

Dél-Afrikát ma az egykori faji elkülönítő rendszer ellen küzdő Afrikai Nemzeti kongresszus kormányozza. Egyik országos vezetője, Blade Nzim, így beszélt Gumedének, aki maga is a földalatti ellenálló mozgalomhoz tartozott egykoron: „Nagyon rajta kell tartanunk a szemünket a zimbabwei eseményeken, különben előfordulhat, hogy nálunk is hasonló irányba fordulnak a dolgok.”

A Nemzeti Kongresszus persze sokkal fejlettebb szervezet a ZANU-nál, de Dél-Afrikát a „zanusodás” kísértete járja be. És felvetőtik a kérdés, nincs-e a felszabadító mozgalmak kultúrájában valami, amitől eleve bajos demokratikus szervezet módjára viselkedniük.

Ma ugyanis a hősi felszabadító mozgalmak vezetői állnak a tisztességes kormányzás útjában, és önnön kormányuk korruptságáért előszeretettel hárítják a felelősséget a volt gyarmati hatalmakra.

A felszabadító harcban természetesen maroknyi ember kezében összpontosul minden döntés. Az eltérő véleményeknek, a kritikának nincs helye. Mivel az első évek valóságos ostromállapotban telnek, minden kritikát el kell fojtani, nehogy aláássa az új és gyenge rezsimet. De ha a kritika hiánya a felszabadulás után is fennmarad, akkor a politikai kultúra részévé válik.

A felszabadítókra általában jellemző a vezérkultusz is. A mozgalmak sikerének záloga az erős vezéregyéniség. Így aztán az afrikai elnökök évtizedeken át uralkodnak, és csak a békés vagy erőszakos halál vet véget megbízatásuknak.

Ezért volt fontos, hogy Nelson Mandela, a többségi kormányzás bevezetése utáni első dél-afrikai elnök csak egyetlen ciklust szolgált végig. És ezért lenne fontos, hogy az eddigi cinkossággal szakítva utóda, M’Beki elnök elítélje a brutális zimbabwei elnyomást.

Gumede a változást csak az új nemzedéktől reméli, amely nem ismerte a gyarmatosítást, és amelynek nem lehet kiszúrni a szemét a régi hősi érdemekkel. A ma elnyomott új zimbabwei ellenzék is fiatalokból áll.

„Ám ha tényleg egy egész nemzedéknyi időt kell várni, az nagyon sokba –  nagyon sok emberéletbe is – kerül Zimbabwének és egész Afrikának.”