Amerika egyebek között erkölcsi kötelességére hivatkozva szállta meg Irakot. A háború kudarca miatt a közvélemény most semmilyen humanitárius beavatkozást sem támogat. Az iraki háború igazi nyertesei a harmadik világ diktátorai.

„Egy tekintélyes amerikai szenátor azt javasolja, hogy mielőbb küldjenek amerikai csapatokat a világ egy távoli pontjára. Az indítványnak alig van visszhangja. Az eset jól példázza az amerikai viszonyokat” – olvassuk Niall Stanage cikkét a New York Observerben.

Az említett tekintélyes szenátor Joe Biden, a szenátus külügyi bizottságának elnöke, aki mellesleg a 2008-as elnökválasztáson a Demokrata Párt elnökjelöltségére pályázik. Biden nemrég úgy nyilatkozott, hogy Amerikának erkölcsi kötelessége véget vetni a becslések szerint eddig 200 000–400 000 áldozatot követelő darfuri vérengzésnek. Biden szerint mindössze 2 500 katona elég lenne a további népirtás megakadályozására.

Stanage szerint nyilván Biden is tisztában van az igazsággal: „Gyakorlatilag nulla az esélye, hogy Amerika a közeljövőben csapatokat küldjön Darfurba.” A katonákat ugyanis leköti az afganisztáni és az iraki háború.

De nem csak arról van szó, hogy a seregnek nincs szabad kapacitása. Az iraki háború kudarca miatt az amerikai közvélemény nem támogat semmilyen külföldi katonai akciót. Még a darfuri humanitárius beavatkozást sem. Felmérések szerint egyre több amerikai gondolja úgy, hogy Amerikának egyáltalán nem kell beleártania magát a világ távoli pontjain zajló eseményekbe.

A baloldal az iraki háború kudarcát meglovagolva Amerika intervencionista tévútjának végét ünnepli. Még Ken Adelman neokon külügyi szakértő is elismerte, hogy az iraki fiaskó után Amerika erkölcsi indokokra hivatkozva évtizedekig nem kezdeményezhet külföldi katonai akciót.

Stanage arra emlékeztet, hogy az amerikai intervencionizmus legújabb korszaka nem Irakkal, hanem a boszniai beavatkozással kezdődött. Vajon a boszniai humanitárius beavatkozást és az afganisztáni tálib rezsim megdöntését is helytelenítik az intervencionista politika bírálói? Netán még a darfuri beavatkozással sem értenének egyet? – teszi fel a költői kérdést Stanage.

„Az iraki tragédiát nem csak a bagdadiak és a nedzsefiek szenvedik meg. A háború kudarcának következtében a nyugati hatalmak aligha határozzák el magukat egykönnyen bármilyen külföldi beavatkozásra. Az elkövetkező években a diktátoroknak eggyel több okuk lesz az örömre, az elnyomottaknak pedig eggyel több a gyászra.”