Annyi neves lengyel értelmiséghez hasonlóan Ryszard Kapuścińskiról, a világhírű világutazó riporterről is kiderült, hogy jelentéseket írt a kommunista titkosszolgálatnak. Másképp nem járhatta volna be a világot.

„Egyes lengyelek szerint Ryszard Kapuścińskinak szerencséje, hogy még januárban meghalt, mielőtt polgártársai megtudták volna róla, hogy az egykori kommunista kormány titkos ügynöke volt. Mások szerint évtizedek óta a bolond is gondolhatta, hogy Kapuściński különalkut kötött az állammal” – írja Robert Fulford a kanadai National Postban.

Mint a Metazin is beszámolt róla, Lengyelországban a jobboldali parlamenti többség kötelezővé tette a közszereplők teljes körű átvilágítását. Mindenkinek nyilatkoznia kellett arról, kapcsolatban állt-e a régi titkosszolgálatokkal, éspedig annak tudatában, hogy ha nem mond igazat, tízévi eltiltás vár rá.

A baloldali és liberális ellenzék, valamint a vele rokonszenvező nyugati sajtó boszorkányüldözésnek minősítette a lusztrációnak nevezett átvilágítást, pedig maga az egykori ügynökösködés nem járt volna állásvesztéssel, csak az ügynökmúlt eltitkolása.

Persze a vallomás és a lelepleződés is éppen eléggé tönkretehet egy közszereplőt, és nem mindig joggal. Mert a kapcsolat puszta tényéből még nem következik, hogy az illető erkölcstelen magatartást tanúsított vagy másoknak hátrányt okozott volna. Kapuściński esete alighanem éppen erre példa. És még valamire. Az Alkotmánybíróság az alighogy életbe léptetett lusztrációs törvény számos passzusát megsemmisítette. A jövőben csak a közhivatalnokoknak kell majd nyilatkozniuk régi állambiztonsági kapcsolataikról, a többieknek, így az ügyvédeknek, az újságíróknak nem. Kapuścińskinak eddig sem kellett, hiszen már halott volt, amikor hatályba lépett a törvény. Esete azt mutatja, hogy a leleplezések az Alkotmánybíróság döntése után is folytatódni fognak.

Ryszard Kapuściński hírügynökségi tudósító volt, és mint egykori brit kritikusa írta, ő festette „a legigazabb, legkevésbé részrehajló, legátfogóbb és legélettelibb képet arról, hogy milyen is bolygónkon az élet”.

Tizenhat éves volt, amikor belépett a kommunista pártba, mert a kommunisták igazságot és esélyt ígértek a hozzá hasonló szegényeknek. Az ötvenes évek elejére rájött, hogy a kommunizmus eltitkolja az emberek elől a valóságot. Ő fel akarta tárni. Otthon nem lehetett, hát külföldön próbálkozott. Legsikeresebb könyvei az iráni sahról és az etióp császárról szóltak.

Kritikusai gyakran parabolának tekintették e műveket, mondván, hogy bizonyos mondatokban csak az ország nevét kellene kicserélni Lengyelországra. Honfitársai is így olvasták olykor Kapuściński műveit, de ő öregkorában is mindig cáfolta ezt az értelmezést. Szakembernek tartotta magát, tényfeltárónak, nem színpadi szerzőnek.

Dossziéját tanulmányozva a lengyel szakértők azt állapították meg, hogy jelentéseivel senkinek sem ártott. A lengyelekről alig írt valamit, a külföldiekről is csupa olyasmit, amit újságban is el lehetett olvasni.

„Aki nem élte meg, milyen az, ha valakinek a leghétköznapibb személyi okmányhoz is a hatalom jóindulatára van szüksége, kétszer is meggondolja, mielőtt elítélné Kapuścińskit. A kommunista politika a magánéletbe való beavatkozásra épült. Ez a rendszer nem ismert korlátokat, ezért is hívták totalitáriusnak. Bizonyos esetekben minden eszköz igazolhatónak látszott, csak hogy valaki kikerüljön e korlátlan hatalom szorításából.”