Franciaországban neves szocialista politikusok igent mondanak a jobboldali köztársasági elnök felkérésére. Népszerűtlen lépésekre van szükség, és ehhez a nagy pártok józan összefogása kell. Másoknak is volna mit tanulniuk a példából.

„Állhatatlanság? Túlzott személyes ambíciók? Sok felületesen politizáló olasz biztosan így gondolná. Pedig kiváló képességű és tenni akaró baloldali értelmiségiek és szakemberek köztársasági érzületből és hazaszeretetből közelednek a francia köztársasági elnökhöz. És egyáltalán nem érzik úgy, hogy elárulnák eszményeiket” – írja Michele Salvati közgazdász professzor, volt baloldali parlamenti képviselő az Il Corriere della Serában, s már ennyiből is kiderül, hogy írása legalább annyira szól Olaszországról, mint Franciaországról.

Jacques Lang volt szocialista kulturális miniszter, a francia baloldal egyik legnagyobb sztárja vállalta, hogy tagja lesz a „tizenhárom bölcsek” tanácsának, amely az ősz közepére javaslatokat készít Sarkozy elnöknek a politikai rendszer reformjára. Előtte Bernard Kouchner volt szocialista egészségügyi miniszter elvállalta a külügyminiszterséget a jobboldali kormányban, mire nyomban kizárták a szocialista pártból. Mindhiába, mert Jacques Attali, az egyik legismertebb szocialista értelmiségi, a néhai Mitterrand elnök közeli munkatársa nyomban ez után kezdett tárgyalni az elnökkel arról, hogy részt vesz a külpolitikai stratégia alakításában.

Olaszországból nézve furcsának tűnhet, de Franciaországban, ebben a fejlett és erős államban válsághangulat van. Mert nem sikerült alkalmazkodnia az új korhoz. 1950-től 1980-ig tartott az aranykor, amikor a gazdaság évi öt százalékkal nőtt, és vele együtt nőtt a háztartások fogyasztása, és a közösségi kiadások is emelkedtek. Gyakorlatilag teljes volt a foglalkoztatottság, és a „rugalmasság” szó ismeretlen volt.

Sarkozy az első francia elnök, aki megérti, mit kíván a gazdasági környezet, és alkalmazkodóképessé akarja tenni Franciaországot. Közben nem viszi túlzásba a liberalizmust, nem üldözi a munkavállalókat, és nem ajnározza a munkaadókat. Szocialista oldalon ezzel szemben teljes eszmei zűrzavar uralkodik, nem csoda hát, hogy Attali, Lang és Kouchner vonzónak találja a felajánlott munkát. Sok-sok kevésbé neves társuk követi őket.

Olaszországban is sokan vannak, jobb- és baloldalon egyaránt, akik felfogták ugyanazt, amit a francia elnök megértett. De nem emelkedik ki közülük olyan vezető egyéniség, aki képes volna megtestesíteni a változás stratégiáját, és egyben azt a bizonyos választójogi rendszert, amely egy ilyen vezetőt cselekvőképessé tesz. Franciaországban az elnöki hatalom ad lehetőséget Sarkozynek, Nagy-Britanniában a hagyományos kétpártrendszer adott Thatchernek és Blairnek.

Olaszországban viszont a nagyjából arányos német választójogi rendszert akarják átvenni. Most éppen ennek van a legnagyobb esélye már ha a várakozásnak megfelelően népszavazással eltörlik a mai, még annál is arányosabb választási rendszert. Ezzel továbbra is lehetővé tennék, hogy a kis radikális pártok bejussanak a törvényhozásba, és nélkülük nehéz legyen kormányt alakítani.

„Márpedig minden jel arra vall, hogy csak a ’szélső szárnyak levágásával’, csak centrista kormányzással lehet bevezetni a szükséges, de népszerűtlen reformokat.”