„Más-más módon, de Trump, Cruz és Sanders előretörése ugyanarra vezethető vissza. A politikai pártok egyre kevésbé képesek érvényre juttatni a maguk normáit. A radikális politikai fellépés ezért egyre sikeresebb” – olvassuk Jonathan Rauch liberális publicista tanulmánynak is beillő esszéjét az Atlantic magazinban.
A szerző már a Metazinban is ismertetett 2011-es cikkében is úgy érvelt, hogy az amerikai politika viszonylagos stabilitása egyebek között a pártoknak köszönhető. Az egyre mélyülő ideológiai szakadékok ellenére a pártok aránylag egységesek maradtak, kiszűrték a nagyon szélsőséges nézeteket, amelyek nehezítették a kormányzáshoz elengedhetetlen alapvető konszenzus létrejöttét.
Öt év alatt sokat változott a világ. Népszerűek lettek a rendszer- és elitellenes politikusok, és Rauch ezt a pártok meggyengülésével magyarázza. Korábban csak valamelyik nagy párt támogatását élvező jelöltből válhatott politikus, mára ez megváltozott, sőt kutatások igazolják, hogy az előválasztások rendszere a radikálisabb és demagógabb jelölteknek kedvez. Hagyományosan a pártok megszűrték a jelentkezőket, és egyúttal mérsékeltebbé tették a politikát. Rauch megfogalmazásában a politikai test immunrendszereként működtek. A fékek és ellensúlyok rendszere miatt a kormányzáshoz elengedhetetlenek voltak a háttéralkuk, ami önmérsékletre kényszerítette a politikusokat. Mivel a pártok szigorúan hierarchikusan épültek fel, a párt vezetői évtizedek alatt mászták meg a szamárlétrát, és mire a csúcsra értek, elemi érdekük volt a rendszer stabilitásának fenntartása.
Mindez azonban a múlté – véli Rauch. Ma egyre sikeresebbek azok a politikusok, akik nyíltan szembemennek a pártelittel és a párt hivatalos ideológiájával. A pártok politikai befolyásának hanyatlása számos okra vezethető vissza. A modern média révén a politikusok közvetlenül szólhatnak a választókhoz. A pártok működése demokratikusabbá vált, aminek következtében egyre gyengült a pártelit befolyása. Az átláthatóság iránti igény erősödésével csökkent a háttéralkuk lehetősége. A kampányfinanszírozás átalakításával csökkent a nagy vagyonnal rendelkező, és általában statusquo-párti támogatók befolyása. Az elittel és a szakértőkráciával kapcsolatos egyre nagyobb elégedetlenség tovább erodálta a pártok politikai közvetítő szerepét.
Rauch elismeri, hogy a hierarchikus, sőt gyakran autokratikus, átláthatatlan pártok a korrupció melegágyai. De talán a korrupt eliteknél is károsabb az elitek korrupciójának túlreagálása.
A hagyományos pártrendszer nem volt ugyan maradéktalanul összhangban a demokratikus elvekkel, ám működött. Bár Rauch nem említi, a pártok kulcsszereplői voltak a Robert Dahl által poliarchiának nevezett modellnek, amelyben egymással versengő elitek igyekeztek elnyerni a többség támogatását és végső soron a hatalmat. „Lehet, hogy nem túlzottan elegáns módon, de a pártok tették a dolgukat.”
A pártok hanyatlásának nyomában nő az ideológiai megosztottság. Ez pedig hovatovább a kormányozhatóságot veszélyezteti. A törvényhozásban is egyre nehezebb kompromisszumot kötni, hiszen a kiegyezés és a másik oldalnak tett engedmény megalkuvásnak tetszik. Márpedig éppen ez az, ami leginkább vállalhatatlan azoknak a politikusoknak, akik radikális és elitellenes ígéreteknek köszönhetik népszerűségüket. Rauch nem rejti véka alá, hogy Trumpot tartja az archetípusnak, de Bernie Sanders populizmusának sikere kapcsán megjegyzi, hogy a Demokrata Párt is egyre nagyobb bajban van.
És bár elvileg lehetséges lenne a pártok mediátori szerepének visszaállítása, Rauch úgy véli, hogy a jelenlegi elitellenes hangulatban ez a gyakorlatban kivitelezhetetlen. „A legnagyobb akadály az emberek irracionális ellenségessége a politikusokkal és a politikával szemben. A politikai osztály gyűlölete Amerikában az utolsó elfogadott vakbuzgóság. Ezt pedig igen nehéz orvosolni, mivel mentális problémáról van szó, nem pedig strukturálisról.”