„Manapság divatos a megosztottság okán az Egyesült Államokat Észak-Írországhoz és Bosznia-Hercegovinához hasonlítani. A párhuzam azonban téves” – írja Yascha Mounk politológus a Persuation magazinban.
Mint arról a Metazin az elmúlt években többször beszámolt, az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek óta egyre nő a politikai polarizáció, a két párt radikalizálódó hívei pedig egyre kevésbé hajlanak a kompromisszumra. A közép kiürül, a mérsékeltek is hiszterizálódnak és szektásodnak. A folyamat öngerjesztő, hiszen a különböző táborok tagjai így egyre kevésbé érintkeznek egymással. Átfedésbe kerül a párthovatartozás és az egyéb társadalmi identitás, egyebek között a faji, a vallási, a nemi, sőt a lakóhely szerinti elkülönülés. A választók még a tényekkel is kifejezetten elfogultan bánnak: a tények pártos elferdítése a csoporthoz tartozás és a lojalitás bizonyítéka. A két nagy párt hívei soha nem voltak olyan rossz véleménnyel egymásról, mint ma. Ez pedig tovább mélyíti az árkokat. Ahol két párt uralja a politikai mezőt, a választók valami ellen, nem pedig valami mellett szavaznak. Az és radikális szimpatizánsok tovább radikalizálják a pártokat és erősítik a kétosztatú politikát. A megosztottság olyan méreteket öltött, hogy egyes elemzők már a polgárháborút, sőt, az Egyesült Államok felbomlását sem tartják kizártnak.
A megosztottság okait kutató tudósok közül többen hovatovább reménytelennek ítélik a helyzetet. Mounk szerint viszont eltúlozzák a dolgot. Nem igaz ugyanis, hogy a szekértáborok között nincs átjárás. Mint Ruy Teixeirav politológus is rámutatott, az elmúlt évtizedben is jelentős átrendeződés zajlott a pártok táboraiban. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a demokraták magabiztosan, 15 százalékkal vezetnek a fehér diplomások körében, pedig 2012-ben, Obama még 7 százalékos hátrányban volt a körükben. A nem fehér szavazók viszont az ellenkező irányba mozdultak el: a korábban a demokraták szilárd bázisának számító etnikai kisebbségek egyre inkább jobbra tolódnak: Obama még 67 százalék kisebbségi szavazatot söpört be, Biden viszont alig 6 százalékkal vezet. Márpedig elemzők szerint könnyen lehet, hogy ők, mindenekelőtt a spanyol ajkúak lesznek a mérleg nyelve. Árulkodó, hogy a feketék negyede jobbra szavazna, holott korábban 90 százalékuk a demokratákkal szimpatizált. Trump a nők körében is fordítani tudott. A nők korábban inkább balra húztak, most viszont már inkább a republikánus jelöltet támogatják.
Nincs tehát minden veszve – vonja le a következtetést Mounk. A szavazótáborok átalakulása azt jelzi, hogy meg lehet győzni a választókat és át lehet őket csábítani a másik oldalról. Az amerikai elnökválasztást nagyon kevés szavazat dönti el. 2016-ban Hillary Clinton győzött volna, ha három államban összesen negyvenezren rá szavaznak Trump helyett, és négy évvel később Trump is nyert volna ugyanennyi szavazat megfordításával négy megyére elosztva – emlékeztet Mounk. Amiből az következik, hogy még ha kevesen vannak is, a mérsékelt és kevésbé elkötelezett választók szavazata sokat nyom a latba. Az ingatagokat pedig mérsékelt hangvétellel lehet átcsábítani, a szélsőségek elidegenítik őket.
A mérsékeltek ezért jelentősen fékezhetik a két tábor közötti szakadék további elmélyülését – fejezi ki reményét Mounk. Aztán gyorsan hozzáteszi, hogy csodára azért nem lehet számítani. Legalábbis nem az idei elnökválasztáson, ahol minden bizonnyal a 2020-as Biden-Trump párharc ismétlődik meg. Mounk nem rejti véka alá, hogy egyik jelölttől sincsen elragadtatva. Azt reméli, hogy ha nem is most, talán majd a következő választásra megjelenhet egy olyan jelölt, amely a mérsékelt közepet célozza majd meg. Azt viszont már nem részletezi, hogy mitől lenne négy év múlva sikeresebb egy centrista politikus, mint idén – vagy az elmúlt évtizedekben.