Korántsem bizonyos, hogy az internet demokratizál. A szabad államokban egyformán gondolkodó emberek klikkjeit hozza létre, a nem szabad államok pedig hamar megtanulják cenzúrázni is, használni is.

„Gyakran még a legjózanabb elemzőket is elvakította az idealista hit, hogy az internet képes átalakítani a világot”– írja a Boston Review-ban Jevgenyij Morozov orosz kommentátor, aki éppen egyéves ösztöndíját tölti Amerikában a Soros György-féle Nyílt Társadalom Intézetnél, és könyvet ír arról, hogyan hat az internet a tekintélyelvű társadalmakra.

Ronald Reagan még az internet világa előtt megjósolta, hogy „a mikrochip legyőzi a totalitárius Góliátot”. Utóda, Bill Clinton már az internet megregulázhatatlanságáról beszélt: a világhálót cenzúrázni – mondotta – éppoly képtelenség, mint falra szögezni a gyümölcszselét. Az ifjabb Bush elnököt pedig már a gondolat is fellelkesítette, hogy az internet egy napon megveti a lábát Kínában.

Az elnökök az értelmiségi körökben uralkodó nézetet képviselték, nem valamilyen személyes hóbortot. De ez a hangulat már régen elmúlt. Az elmúlt években sokan felfedezték már, hogy az internet sem csodaszer. Cass Sunstein amerikai alkotmányjogász, aki régen a chicagói egyetemen Barack Obama tanársegéd tanszékvezetője volt, ma pedig a Fehér Ház alkalmazottja, évekkel ezelőtt megírta, hogy az internet tovább polarizálja a véleményeket, összehozza a hasonlóképp vélekedőket, márpedig zárt körben a nézetek radikalizálódnak.

Ettől függetlenül is kiderült, hogy a kulturális színvonalon az internet legalább annyit ront, mint amennyit javít. Ráadásul konkurenciát támaszt a színvonalas újságoknak, és ezért azok is rákényszerülnek az egyre felületesebb módszerekre. Mármost a demokráciának aligha használ, ha a sajtó minősége hanyatlik.

A Metazin is beszámolt róla, hogy a demokrácia esküdt ellenségei, a terrorizmusra hajló iszlamisták milyen eredményesen használják az internetet toborzás és propaganda céljára, igaz, újabban mérsékelt ellenfeleik is harcba szálltak.

Az sem új felfedezés, hogy – mint Morozov megemlíti – némi haszon ellenében a tekintélyelvű rendszerek hatalmas szövetségesekre tehetnek szert a nyugati üzleti világban, például a nagyon is jobboldali sajtómágnás, Rupert Murdoch alkalmazkodik a kínai cenzúrához. Nem maradtak el tőle a legnagyobb internetes cégek sem, amelyek a kínai hatóságok kérésére tematikus szűrőkkel óvják a helyi lakosságot a nem kívánatos tartalmaktól.

Morozov ezek mellett az ismert tények mellett arra fókuszál, hogy amiképp Amerikában Sunstein szerint az internet nem a színvonalat és a vitakultúrát fejlesztette, azonképpen a tekintélyelvű államokban a polgár nagyobb valószínűséggel használja szexuális tartalmak, játékok és krimik letöltésére, mint politikai célra.

Ráadásul a tekintélyelvű államok nemcsak korlátozzák, hanem aktívan fel is használják az internetet. Kínában a kormány megbízásából bloggerek tömegei terjesztik a helyes nézőpontot. Ezt a mozgalmat megvetőleg „Ötvencentes Pártnak” nevezik Nyugaton, arra utalván, hogy fillérekért vették meg a tagok szolgálatait, de Morozov szerint hatása nem lebecsülendő.

Hasonló jelenséggel találkozni Oroszországban is. Ott a kormányellenes szerzők kibertámadással is számolhatnak, s Morozov azt gyanítja, hogy nem feltétlenül elszigetelt, lelkes önkéntesek állnak a támadások hátterében. Érdekes jelenség a New Media Stars nevű vállalat is, amelynek pornófilm-gyártó tulajdonosa, aki egyben kormánypárti parlamenti képviselő, propagandavideókat terjeszt az interneten.

Mindazonáltal Morozov szerint az internet képes előmozdítani a demokrácia ügyét – feltéve, hogy van rá igény.