A világban felhalmozott adósság visszafizethetetlen: le kell írni, és ebben Oroszországnak már van gyakorlata. Amerika globális egyeduralma a válság miatt elenyészőben van. Oroszországnak esélye van rá, hogy növelje befolyását.

„A világra nehéz feladat vár: a spekulatív gazdaságról vissza kell térnie a termelő gazdasághoz” – írja a moszkvai Izvesztyijában Mihail Gyeljagin, a Globalizációkutató Intézet igazgatója.

Az Egyesült Államok azzal nyerte meg a hidegháborút, hogy a korábbi szabályokkal szakítva hatalmas hazai hitelkínálatot teremtett. Ha az adós fizette a kamatokat, lehetővé vált, hogy átütemezzék a tőketartozást. Az így teremtett többletpénz eredményezte a gyors növekedést, amellyel a Szovjetunió álmában sem tudott lépést tartani. Ezután az Egyesült Államok két évtizeden át vitathatatlan uralkodó szerepet játszott a világban.

Csakhogy az új pénzügyi rendszer hatalmas hitelbuborékot teremtett, és ez két évvel ezelőtt hirtelen ereszteni kezdett. Az időközben meghozott intézkedések mérsékelték a csődhullámot, de azon nem tudtak változtatni, hogy az amerikai gazdaságban felhalmozódott hatalmas tömegű adósság egyszerűen nem törleszthető. Márpedig ha a hitelpiramis összeroskad, az egész pénzügyi világrendszert maga alá temeti.

Kiút csak egy van: az adósságok elengedése. Erre egyelőre nem számíthatunk, mert a hitelezői szerep nyomásgyakorlásra mindenképp alkalmas, és ha mást nem, kisebb-nagyobb politikai engedményeket ki tudnak csikarni az adósoktól a hitelezők. De egyszer mégis csak ki kell jutni ebből a zsákutcából.

Meglepő fordulattal Gyeljagin itt megjegyzi, hogy e lépésváltáshoz talán Oroszország adja majd a know-how-t, s ily módon, ha uralkodó szerepre nem is, a mainál nagyobb nemzetközi befolyásra igenis szert tehet. Oroszország ugyanis minden korábbi adósának tartozását elengedte, mert rájött, hogy úgysem tudja behajtani, és az átütemezésnek sincs értelme. Gyeljagin itt nem részletezi, hogy e gesztus kedvezményezettjei elsősorban harmadik világbeli országok voltak, amelyek a Szovjetunió szövetségeseinek számítottak a hidegháborúban, és többnyire nagyszabású hadiszállítmányokat kaptak hitelben. Az ő esetükben az adósság elengedése inkább a politikai befolyás megőrzését szolgálta és új gazdasági projektek előtt nyitotta meg az utat. Ebből a példából sem azok nem okulhatnak, akik az amerikai belső adóssághegyet szeretnék lebontani, sem azok, akik az Egyesült Államok és más fejlett országok külső adóssága miatt aggódnak.

A moszkvai elemző maga is olyan érveket hoz fel az adósságleírás mellett, amelyek az egykori szovjet állami hitelek esetére nem alkalmazhatók. Egyebek között azt, hogy a mai adósságtömeg „többnyire spekulatív, nem pedig beruházási eredetű (vagyis nem szólnak erkölcsi érvek e szerzett jogok védelme mellett). A bankok vesztesége persze kolosszális lesz, de majd a kormányok és a nemzetközi pénzügyi szervezetek megmentik őket az összeomlástól – intézi el a dolog nehezebbik oldalát könnyedén Gyeljagin, nem említve, hogy a nemzetközi szervezeteket az államok tartják fenn, az ő adósságuk pedig már amúgy is éppen elég nagy problémát okoz.

Ráadásul Gyeljagin most érkezik el legmerészebb tételéhez: ha létrejön az adósság nélküli világ, akkor megteremthető újra az aranyalapon álló kulcsvaluta, s „objektív alap kerülhet a mai légvárak alá. A világra nehéz feladat vár: az áttérés a spekulatív gazdaságról a termelő gazdaságra, s ennek legkevésbé fájdalmas útja az aranyalapú új nemzetközi tartalékvaluta létrejötte.”

Nem kétséges, hogy az Egyesült Államok nem adósodhatott volna el a mai mértékben, ha a dollárt ma is kész lenne bármekkora mennyiségben aranyra váltani. De „spekulatív gazdaság” az aranyalapú dollár idejében is volt, és el is vezetett a nagy világválságig.