„A jobboldal reformer, a baloldal konzervatív” – vonja le a következtetést az elnökválasztási kampány első mozzanataiból Ivan Rioufol, a Le Figaro vezető kommentátora.
A múlt év végén szakemberek még úgy látták, hogy az elnökválasztás éve nem lesz alkalmas a szükséges reformok megvitatására. Mint a Metazin is beszámolt róla, a társadalomkutatók azt gondolták, hogy mai állapotában a francia gazdaság nem képes fenntartani az igen kiterjedt szociális juttatások rendszerét. Sőt, már eddig sem volt, s az utóbbi két évtizedben a fájdalmas reform csak az állam fokozódó eladósodása révén volt elodázható.
Nicolas Sarkozy elnök azonban rácáfolt a kutatók várakozására: a közvélemény-kutatásokban rendre jobban szereplő Hollande-ot azzal próbálja legyőzni, hogy napirendre tűzi a súlyos kérdéseket, s ezek szerint a választási kampányban ezúttal csakugyan meg fogják vitatni, mi a teendő.
Rioufol szerint mindenesetre a baloldal elgondolkodni sem hajlandó ezeken a kérdéseken: úgy látja, hogy François Hollande az utolsókat nyögő etatista újraelosztási rendszer körkörös védelmére rendezkedett be. Ezzel olyan modellt védelmez, amelyet pedig az európai baloldal általában már elvetett. Rioufol abban reménykedik, hogy ha egyszer egy fejlődési modell összeomlóban van, mivel mérlege katasztrofális, akkor azok kerekednek felül, akik szakítani akarnak vele: ők az új haladás képviselői. Hollande pedig a „változást azonnal” jelszavával valójában a változatlanságot célozza meg. A konzervatív szerző jellemzőnek tartja, hogy Sarkozy „az emberek józan eszére” apellál, Hollande pedig „a francia álom” beteljesítését ígéri. Az álom ez esetben a szociális védőhálót jelenti, amelynek finanszírozhatósága a szocialista oldalon tabu téma.
Van azonban valami, amiről a másik oldalon nem esik szó, ez pedig „az eltűntek népe”, vagyis azoké, akik az egész politikai elitet elvetik: ma ők Franciaország első pártja.
Következő kommentárjában Rioufol ugyanerről azt írja, hogy az elmúlt évtizedet jellemző bipoláris rendszer a múlté. Még ma is úgy szokás elemezni a politikai színteret, mint ahol a szocialisták és a konzervatívok állnak egymással szemben, és alighanem csakugyan közöttük dől majd el az elnökválasztási küzdelem. De ez csak a látszat. A csendes többség ugyanis nem találja helyét a politikai hazában. Nagyon sokan tekintenek idegenkedve a ma oly népszerű magyarázatokra, amelyek szerint az ország gondjait a bankárok okozták, és a lakosságot a benzin árán kívül nem érdekli semmi. Valójában arról van szó, hogy tömegek élnek rosszul amiatt, hogy mások harminc éve fosztogatják a nemzetállamot.
Hogy kik azok, azt Rioufol nem árulja el, de utal Renaud Camus jobboldali író nemrég megjelent Nagy csere című könyvére, amelyben arról van szó, hogy számos térségben újonnan érkezettek váltják le a hagyományos francia népességet. A Le Figaro szemleírója úgy gondolja, hogy a volt francia gyarmatokról bevándorló új népesség hátat fordít a francia nemzetnek, s nem kíván az egységes nemzetbe betagozódni.
Ez valóban nagy hatású történelmi változás, de mérsékelt körökben eddig nem volt szokás a „fosztogatás” szó használata etnikai ügyekben, és eddig csak a szélsőjobboldal magyarázta etnikai okokkal a pénzügyi válságot.
A szocialistákhoz közelebb álló Le Monde vezércikkírója egyébként azzal gyanúsítja Sarkozy elnököt, hogy összejátszik a radikális jobboldali Nemzeti Fronttal, mert úgy gondolja, hogy az elnökválasztás második fordulójában a szélsőjobboldal szavazataival győzheti le Hollande-ot. Marine Le Pen, a Nemzeti Front vezére is indul a választáson, de egyelőre nagyon messze van attól, hogy összeszedje az ehhez szükséges ötszáz ajánlást. A törvény szerint a jelöltséghez ötszáz polgármester vagy választott helyi, illetve országos képviselő ajánlása szükséges. Marine Le Pen a hírek szerint nem is nagyon töri magát, hogy megtalálja az ötszáz „keresztapát”. A Le Monde cikkírója, Caroline Fourest szerint azért nem, mert arra számít, hogy a szélsőjobboldali szavazók második fordulós támogatásában bízva majd Sarkozy elnök talál neki eleget.