A terrorizmus, mint a melléfogások gyümölcse

2015. november 26.

A közel-keleti konfliktusok súlyos helyzetet idéztek elő az Európai Unióban és az európai–amerikai kapcsolatokat sem hagyták érintetlenül. A konzervatív elemző szerint Amerikának újra az élre kellene állnia, mégpedig szárazföldi haderővel, de nem biztos, hogy rászánja magát.

 

Régebben az amerikaiak bármikor helyeselték volna, hogy akár ötvenezer katonát is küldjünk egy olyan fenyegetés leküzdésére, mint amilyet az Iszlám Állam képvisel. Ma nem így állunk” – állapítja meg a Wall Street Journalben Robert Kagan, a Brooking Institution konzervatív agytröszt elemzője.

Kagan szerint Obama elnök közel-keleti politikájának alapfeltevései mára mind tévesnek bizonyultak.  Obama azzal nyerte meg a választást, és hozzátehetjük, azért kapott villámgyorsan Nobel-békedíjat, mert vállalta, hogy Amerika letér a háború útjáról, és békés, barátságos arcát mutatja a külvilágnak.  Azon túl, hogy a nagy kivonulásokból korántsem lett béke, más bajok is történtek. Obama ugyanis feltételezte, hogy a térség problémái nem olyan jelentősek, hogy miattuk amerikai katonák életét kelljen kockáztatni. A helyi válságok lokalizálhatók, és nem lesznek hatással a világhelyzetre. Azóta kiderült, hogy az iraki és a szíriai konfliktus külső beavatkozás nélkül nem fog megoldódni, s ráadásul nem is marad meg helyben. A menekültáradat destabilizálja Jordániát és Libanont, Törökországban súlyos feszültségeket okoz, Európában pedig az amúgy is nehézségekkel küzdő Uniót válságba sodorja. A gazdasági pangás alaposan megtépázta az integráció és a vezető mérsékelt pártok és politikusok tekintélyét. Amikor pedig kiderült, hogy a nagy bevándorlási hullám már az első évben is súlyos nehézségeket okoz, a protesztpártok sok helyütt megerősödtek. Ma már Kagan nem tekinti képtelen feltevésnek, hogy Franciaország következő elnökét Marine Le Pennek fogják hívni. Az elemzők általában inkább azt tartják reális feltételezésnek, hogy a radikális Nemzeti Front elnöknője az első helyen ér az elnökválasztás második fordulójába. Ott aztán a hagyományos „köztársasági front” összezár előtte: a baloldal és a mérsékelt jobboldal a másik jelöltet juttatja az Elisée palotába. Kagan külön is említésre méltónak tartja, hogy a párizsi merényletek nyomán gyengülőben van az Oroszországgal szembeni európai egységfront. A németeket már régóta szinte egyedül Angela Merkel tartja vissza az oroszbarát szövetségtől, a franciák a merénylet után kifejezetten keresik a szövetkezés lehetőségét, egyes pártokat pedig eddig is kifejezetten Moszkvából pénzeltek. (Kagan a magyar miniszterelnök nevét is ezen a helyen említi, de a miniszterelnöknek az illiberális államról tett kijelentésére utal, nem moszkvai anyagi támogatásra.)

A hidegháború idején a nyugati világot Amerika vezette, azóta azonban ez a szerepe erodálódott. Megvolna hozzá a katonai ereje, de az akarata nincs meg. Ehhez Európa is hozzájárult, amikor ellenezte (ez a német és a francia vezetőkre nézve igaz, de Kagan egész Európára érti) Amerika külföldi katonai szerepvállalását. Holott a bevonulást korábban sem követte gyors távozás, hanem Amerika mindig is „fedő alatt tartotta” a külföldi tűzfészkeket.  Kagan nyilvánvalónak tartja, hogy szárazföldi beavatkozás nélkül az Iszlám Állam nem győzhető le. Utána pedig kisebb létszámmal, és európai csapatok igénybe vételével hosszú ideig a helyszínen kell maradni, amíg a konfliktusok el nem csitulnak. Kérdés, hogy meglesz-e hozzá az akarat. Ezzel kapcsolatban Kagannak legföljebb egy „talánra” futja.