„Az euró kész tragédia. Bevezetését jó szándék motiválta, ám az ötlet életképtelen. Az euró jó példája annak, hogy milyen katasztrófához vezet, ha a politikát a józan ész helyett a szív vezérli” – olvassuk Paul Collier oxfordi közgazdászprofesszor recenzióját Joseph Stiglitz Nobel-emlékdíjas közgazdász Az euró: hogyan veszélyezteti a közös deviza Európa jövőjét című könyvéről a Times Literary Supplementben.
Stiglitznek az eurózóna tervezési hibáival kapcsolatos elemzése nem különösebben újszerű. A közös fizetőeszköz nem a gazdasági racionalitás, hanem a szimbolikus politika, az európai egység mítoszának eszköze volt. Mint arra a gazdasági válság kirobbanása óta sokan felhívták a figyelmet, a közös deviza lehetetlenné teszi a különböző érdekekkel rendelkező tagállamok számára a monetáris és a fiskális manőverezés lehetőségét. A gazdasági válság hatására kiéleződtek a különböző fejlettségű uniós tagállamok közötti érdekellentétek. A közös fizetőeszköz miatt lehetetlen a deviza leértékelésével élénkíteni a bajba került gazdaságokat. Németország fiskális szigort szeretne, a déli országok lazább költségvetési és monetáris politikát. A megtakarításaikat féltő és az infláció esetleges politikai következményeitől rettegő németek ellenzik a további monetáris lazítást, miközben a déli államok ettől remélnék a gazdaság élénkítését. Németország megvétózza a tagállamok közötti szociális transzfereket, még akkor is, ha ez egy tagállam csődjéhez vezet, ami viszont az erőforrások átcsoportosítása illetve adósságcsökkentés nélkül elkerülhetetlennek látszik.
Mint arra kritikusai felhívják a figyelmet, Stiglitz (aki 2010-ben a görög kormány tanácsadójaként hevesen ellenezte az IMF-kölcsönt, mondván, Görögország nélküle is el tudja kerülni a csődöt) annyira belelovalja magát a közös fizetőeszköz bírálatába, hogy közben súlyos ellentmondásokba keveredik. Egyrészt halva született ötletnek tartja a monetáris uniót, másrészt azt állítja, hogy a bajok forrása elsősorban Németország ragaszkodása a neoliberális logika diktálta fiskális szigor dogmájához. Ráadásul úgy tesz, mintha a déli kormányoknak semmilyen felelősségük nem lenne az eladósodásban.
Collier szerint Stiglitz konstruktív javaslatai nem kevésbé problematikusak. Stiglitz két alternatívát vázol fel az eurózóna bajainak orvoslására. Az első szerint a monetáris uniót ki kell egészíteni belső transzferekkel. Ez lehetővé tenné a közös fizetőeszköz hatására kialakult egyenlőtlenség enyhítését: a közös piac gyümölcseit learató produktívabb országok megosztanák profitjuk egy részét a lemaradókkal, és egyúttal kölcsönösen felelnének az esetleges bank- és államcsődökért. Ezzel lényegében egységes állam jönne létre az eurózónában. A másik lehetőség az eurózóna rendezett felbomlása. Stiglitz szerint két euróra lenne szükség: az egyik az északi tagállamok erősebb fizetőeszköze, a másik a déliek elértéktelenedő devizája lenne.
Elvben mindkét lehetőség ígéretes, ám a gyakorlatban egyik sem járható – véli Collier. Kizárt, hogy Németország és a többi, viszonylag jó állapotban lévő eurózóna tagállam belemenne az adósság átstrukturálásába, és még inkább elképzelhetetlen, hogy támogatnák a belső transzfereket. A második lehetőség látszólag könnyebben kivitelezhető ugyan, ám Collier kétli, hogy az ennél sokkal kisebb horderejű ügyek megoldására is képtelen EU alkalmas lenne az euróövezet rendezett lebontására.
Collier ezért azt jósolja, hogy az euróövezet válsága elhúzódó lesz, és a dezintegráció lassan fog végbemenni. Aztán ha az embereknek végképp elegük lesz, akkor előbb-utóbb vagy a fiskális szigort sulykoló magállamokban, vagy a válság sújtotta periférián hatalomra jut egy olyan radikális párt, amely felgyorsítja a folyamatokat, és felszámolja a monetáris uniót.
Collier mindazonáltal nem kesereg sokat az eurózóna szétesésén. Eleve ésszerűtlennek tartja, hogy a monetáris unió rendkívül különböző gazdasági érdekű és kultúrájú államokat ítél kényszerházasságra. Recenziója végén felveti, hogy ezt a mesterséges és életképtelen egységet az eurózóna felbomlása után a hasonló fejlettségű és kultúrájú térségek kooperációja válthatja fel. Elvégre Portugáliának sokkal könnyebb Brazíliával együttműködnie, mint Szlovákiával – állítja Collier.