„Tényleg csodálatos dolog a párbeszéd? Létezik-e egyáltalán tiszta kommunikáció? És mi következne a tagadásából?” – olvassuk a Soziopolis német online magazinban Raymond Geuss filozófusnak Jürgen Habermas 90. születésnapjára írt esszéjét. Geuss a politikai realizmus témája mellett a frankfurti iskola és a kritikai elmélet kutatásának szaktekintélye. Közel negyven éve megjelent első monográfiája óta számos könyvben foglalkozott a frankfurti iskola nagyjaival, egyebek között Habermasnak is külön kötetet szentelt.

Formabontó születésnapi laudációjában Geuss Habermas filozófiájának alaptételét veszi górcső alá. Habermas normatív elméletének lényege szerint a modern polgári demokrácia akkor legitim, ha olyan normákra épül, amelyeket az egyének nyilvános, szabad és racionális vita, vagy ahogyan Habermas fogalmaz, „kommunikatív cselekvés” során elfogadtak. Az elmélet olyan ideális beszédhelyzetet feltételez, amelyben a közös normák kialakítását pusztán a racionális érvelés alapozza meg, és nincsen rá hatással semmilyen hatalmi vagy egyéb egyenlőtlenség.

Geuss szerint a habermasi elmélet több szempontból is téves. Egyrészt a gyakorlat azt mutatja, hogy a valódi politikai viták minden szempontból messze vannak a habermasi ideális kommunikációs helyzettől. A politikai vitákból hiányzik a racionális érvelés csakúgy, mint a közös elvek kialakításának a vágya. A politikai viták leginkább a vélemények, érdekek és politikai szekértáborok elhatárolását szolgálják, nem pedig a konszenzuskeresést. És persze minden résztvevő valamilyen hatalmi pozícióból beszél, és partikuláris érdeket képvisel. Mindez persze nemcsak a filozófusok előtt ismert, hanem minden olyan ember számára nyilvánvaló, aki már részt vett lakógyűlésen. Geuss mindezekhez hozzáteszi, hogy a nyilvános vita gyakran kifejezetten rontja a konszenzus esélyét. Ha a politikai vélemények identitáskérdéssé válnak, akkor lehetetlen racionális kompromisszumokat találni. A vita ilyenkor éppenséggel a megosztottság erősödését szolgálja.

Ezt a kritikát persze egy filozófus könnyen félresöpörheti, mondván, hogy őt az elmélet és az ideáltípusok érdeklik, nem pedig a gyakorlat. Geuss viszont arra is rámutat, hogy a habermasi kommunikáció elvi szempontból is megvalósíthatatlan. Ugyanis nincs olyan, amit joggal nevezhetnénk „a szabad kommunikáció univerzális normáinak”. Minden kommunikációs helyzet és minden racionális érv egy adott kulturális kontextus implicit normáira épül, vagyis egyik sem semleges. Geuss a liberalizmus marxista kritikusainak szellemében a felvilágosodás racionalizmusából eredő ’fétisnek’ tekinti a szabad kommunikáció egyetemes normáinak liberális tézisét. Finoman utal rá, hogy a gyakorlatban persze a liberálisok is eszerint járnak el: a nyilvános vitából kizárják azokat, akiknek nézeteit összeegyeztethetetlennek látják a liberális értékekkel átitatott ideális kommunikáció normáival. Világosabban fogalmazva szélsőségesnek és a racionális párbeszédre alkalmatlannak, a felvilágosodás normáit tagadónak bélyegzik azokat, akik elutasítják a liberális nyilvánosság és kommunikatív cselekvés alapvetéseit.

Esszéje végén Geuss kifejti, hogy a habermasi diskurzus liberális elképzelése nem univerzális érvényességű, hanem a második világháború után elterjedt liberális demokratikus normákon alapul. Habermas pedig ennek a letűnő korszaknak az egyik legjelentősebb gondolkodója. A hidegháború végén még győzedelmes liberális demokratikus ideálok a 2001-es terrortámadások majd a gazdasági válság hatására elporladni látszanak, véli Geuss. A liberális demokrácia korának végével a társadalmi nyilvánosság is új formát fog ölteni. Geuss ennek a változásnak, a homo liberalis leáldozásának a hírnökét látja a Brexitben és Trump elnökké választásában. Geuss nem is találgatja, hogy milyen lesz a társadalmi nyilvánosság új szerkezete, de abban biztos, hogy nem sok köze lesz a liberális párbeszéd ideáltípusához.