„Nagy-Britanniában sosem volt ennyi diplomás. És sosem ért ilyen keveset a felsőfokú végzettség” – olvassuk Harry Lambert esszéjét a New Statesmanben.
Az elmúlt harminc évben jelentősen nőtt az egyetemre járó fiatalok aránya az Egyesült Királyságban – évente kétszer annyian iratkoznak be alapképzésre, mint 1990-ben. Ezt az egymást követő munkáspárti és konzervatív kormányok általában sikernek könyvelik el. Már csak azért is, mert a számok alapján elmondhatják, hogy a felsőoktatás hatékony: egyre kevesebb közpénzből működik, a diákok mégis egyre jobban teljesítenek. Alig tíz év alatt négyszeresére nőtt a kitűnő minősítéssel végzettek aránya: ma már a hallgatók 29 százaléka tartozik ide. Még az Oxfordban vagy Cambridge-ben végzők döntő többsége is rendkívül jó minősítést kap.
Lambert szerint ezek a kimutatások félrevezetőek. A javuló osztályzatok ugyanis nem tudásbeli változásokat tükröznek. Sőt, épp ellenkezőleg. Általános jelenség, hogy egyre több egyetemista az alapvető szövegértési és matematikai készségekkel sem rendelkezik. Az oktatás színvonala egyre csökken, hiszen minél több diákot vesznek fel, annál alacsonyabbra kell tenni a lécet. Lambert beszámol róla, hogy a tömegoktatásban már egyáltalán nem íratnak komoly esszéket, és a diákok leginkább csak előadásokat hallgatnak, interaktív szemináriumi munkát viszont nem végeznek. Mégis egyre jobb osztályzatokat kapnak. Ennek oka az, hogy az egyetemeknek elemi érdeke a diákok igényeinek kielégítése. Ha túl szigorúak, akkor elriasztják a hallgatókat, vagyis a tandíjat fizető ügyfeleket. Arról nem is beszélve, hogy az egyetemi rangsorok összeállításánál is fontos a hallgatók osztályzatainak átlaga – minél jobbak a jegyek, annál előkelőbb helyre kerül az egyetem a rangsorban.
A diploma és általában a felsőoktatás inflációjáért Lambert a piacosítást teszi felelőssé. Felidézi, hogy Margaret Thatcher jelentősen csökkentette az egyetemek állami támogatását. Az 1985-ös Jarratt-jelentés kimondta, hogy az egyetemeknek az üzleti vállalkozások szellemében kell működniük. Tony Blair kormányzása alatt is jellemző volt a felsőoktatás piaci szemlélete. Az egyetemek arra kényszerültek, hogy egyre több diákot vegyenek fel és egyre több tandíjat szedjenek. A fizetős diákok pedig elvárják, hogy a pénzükért olyan diplomát kapjanak, amely megkönnyíti a munkavállalást. Ami érthető is, hiszen a növekvő tandíjak miatt emelkedő diákhitelek egyre súlyosabb terhet jelentenek. Nem csak az adósoknak, hanem az államnak is. Az állam által közvetített diákhitelek már most is a GDP 5 százalékát teszik ki, és az oktatási minisztérium becslése szerint 2040-re ez az arány már 12 százalékra emelkedik. Mivel a diplomások bére lassabban nő, mint a tandíjak és a diákhitelek, nőni fog a hitelüket törleszteni nem tudók aránya – helyettük az állam állja a cechet. Amerikában még súlyosabb a helyzet, ott már a középosztálybeli családokat is anyagi és morális csődbe kergeti a diákhitel. Részben ennek tudható be, hogy a felsőoktatás kiszélesítése nem segíti a társadalmi mobilitást.
Lambert mindazonáltal kísérletet sem tesz rá, hogy megoldást ajánljon a súlyos problémákra. Esszéjéből kiderül, hogy a nagyobb arányban állami pénzből működő oktatással kapcsolatban sincsenek illúziói. Elvégre azok, akik kisebb vagyonokat hajlandók saját zsebből fizetni az egyre kevesebbet érő diplomáért, az állam pénzét sem sajnálnák.
„Ha fáj az igazság, akkor az emberek nem akarják elhinni” – nyilatkozta a kérdés kapcsán Bryan Caplan közgazdász, akinek tavaly megjelent könyvét a Metazin is ismertette. Caplan amellett érvelt, hogy a társadalmi szempontból fölösleges és drága egyetemi képzést vissza kell szorítani. Úgy véli, hogy a bajokat mindenki látja, ám a logikus következtetés levonásától a többség visszahőköl.
De már ez is mintha változóban lenne. Egyre többen vetik fel, hogy a mandarin-képzővé silányult tömeges felsőoktatás helyett inkább a szakképzést kell erősíteni. Újabban már Amerikában is egyre többen vélik, hogy a főiskolai diploma helyett inkább szakmát kell adni a fiatalok kezébe, annak ugyanis kézzelfogható hasznát veszik.