„A médiának nem kell szeretnie Donald Trumpot. Ettől még helytelen újságírói gyakorlat, hogy nem publikálnak valamit, ami az elnök kezére játszik” – írja Malte Lehming, a liberális Tagesspiegel véleményrovatának szerkesztője.
A cikk apropója a New York Times botránya kapcsán kirobbant vita a sajtó szerepéről és az objektivitás határairól. A tekintélyes New York-i lap szerkesztősége fellázadt és olvasótábora is felháborodott, miután a lap lehozta a republikánus Tom Cotton cikkét, amely Trump elnök álláspontját támogatva a hadsereg bevetését sürgette a fasizmus módszereihez hasonló eszközöket bevető erőszakos antifa tüntetők ellen. A lap hibának nevezte a cikk közlését, a rovatvezetőt és helyettesét pedig felállították.
A történet korántsem egyedi. Hasonló esetekről a Metazin is beszámolt. A New York Times eljárása azonban a szokásosnál is nagyobb port vert fel, hiszen a sajtó szerepe különösen fontos a forrongó Egyesült Államokban. A cikk közlését nehezményezők azzal érveltek, hogy a toleranciának is vannak határai, és mivel a hadsereg bevetése erőszakkal való fenyegetés, nem szabad neki teret engedni. Mások viszont a New York Times bocsánatkérését a tömeghisztéria előtti behódolásnak tekintették. A New York Timesnak a döntést bíráló egyik munkatársa is gyávaságnak nevezte, hogy az etnikai és a nemi sokszínűség elvére büszke lap éppen a vélemények tekintetében nem ad teret a más nézeteknek.
Az eset a német sajtót is megosztja. Philipp Oehmke, a Spiegel New York-i tudósítója szerint Trump elnöksége idején érvényét veszítette a sajtó objektivitásának és semlegességének követelménye. Azzal érvel, hogy ha a sajtó kínosan ügyel a kiegyensúlyozottságra, azzal a demagóg politikusoknak, egyebek között Trump elnöknek kedvez. Ezért – véli Oehmke –, a mértékadó sajtó akkor látja el feladatát, ha megszűri a véleményeket, és nem ad mindennek helyt, még akkor sem, ha ezzel fel kell adnia a semlegesség látszatát. A lap egy másik munkatársa, Florian Gathmann viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a semlegesség feladásával a sajtó nem a független tájékoztatás eszköze, hanem politikai harc résztvevője lenne. Hasonló álláspontot fogalmaz meg Thomas Schmid is, s hozzáteszi, hogy a társadalomtudományokban már régen lezajlott az átalakulás, amelynek során az értékmentes vizsgálódást a politikailag motivált szemlélet váltotta fel.
Lehming nem rejti véka alá, hogy nem ért egyet az inkriminált New York Times cikkel, és Trump elnökkel sem rokonszenvez. Ám elfogadhatatlannak tartja, hogy a szólásszabadság elvét zászlajára tűző New York Times ideológiai alapon szelektál. Hiszen ahhoz nem fér kétség, hogy Cotton szenátor véleménye hírértékű, ráadásul közvélemény-kutatások szerint a hadsereg bevetését az amerikaiak többsége helyesli. Vagyis igencsak széles körben elfogadott nézetről, nem pedig valamilyen szélsőséges véleményről van szó.
Az elvi sajtóetikai kérdéseken túl gyakorlati szempontból is öngól a New York Times meghunyászkodása – véli Lehming. Ő ugyanis a német kommentátorok elsöprő többségével egybehangzóan igen rossz véleménnyel van Trump elnökről, és ebből a nézőpontból is károsnak látja, hogy a New York Times feladta régi elveit. Pontosabban még reménykedik abban, hogy mégsem, legalábbis feltételes módban fogalmaz. Még ha valóban veszélyt hordoznának is Cotton szenátor javaslatai – írja –, az elhallgatásuk fabatkát sem ér. Sőt, félő, hogy az elfogultság látszatának feladása még inkább Trump és hívei malmára hajtaná a vizet, hiszen a fősodratú sajtó pontosan olyanná válna, mint amilyennek Trump elnök évek óta lefesti.