„Bár azt még nem látjuk, hogy az elhallgattatáson túl mit akarnak, a woke csőcselék máris súlyos károkat okoz a demokratikus közbeszédben. Egy friss kutatás szerint sok amerikai ódzkodik megvallani véleményét attól való félelmében, hogy netán valami nemkívánatost talál mondani” – írja Samuel J. Abrams, a szólásszabadság kérdéseire szakosodó politológus a Real Clear Politicsban.

A kortárs kultúrharc egyik központi jelensége a cancel culture, vagyis az elhallgattatás kultúrája. Elsősorban a baloldalt, különösen pedig a haladó woke faji- és nemi egyenlőség eszméit felkaroló egyetemi baloldalt szokták azzal vádolni, hogy a neki nem tetsző vélemények képviselőit lerasszistázza, transzfóbnak vagy nőellenesnek bélyegzi, és akár a szólásszabadság korlátozása árán is elhallgattatja. Csakhogy a cancel culture jelentőségének megítélése maga is a kultúrharc része. A baloldalon gyakori a nézet, miszerint a jobboldal felnagyítja a cancel culture jelentőségét, hogy az elszigetelt anekdotikus esetekből átfogó világmagyarázatot kreálva morális pánikot keltsen, és így – álszent módon a szólásszabadságra hivatkozva – próbálja meg cenzúrázni a baloldalt.

Abrams elismeri, hogy a cancel culture elterjedtségével és hatásával kapcsolatban valóban kevés a tényszerű adat. Ám úgy véli, hogy immár túlságosan sok ilyen anekdotikus eset híre terjedt már el az egyetemekről, és egye több jele van annak, hogy a woke szemlélet fokozódó mértékben határozza meg a kulturális életet, az alap- és középszintű oktatást, sőt, a nagyvállalatok brandingjét is. Nem kell tehát összeesküvés-hívőnek lenni, hogy összefüggő, trendszerű jelenségről beszéljünk.

Sőt, már néhány kutatás is igazolja, hogy létező folyamatról van szó – állítja Abrams. Példának az Egyéni Jogok az Oktatásban nevű szervezet tavaly megjelent felmérését említi. A kutatás szerint az egyetemi diákok 60 százaléka hallgatta el már véleményét, attól tartva, hogy különben magára haragítaná tanárait vagy diáktársait. Az egyetemen kisebbségben lévő konzervatívok körében 72 százalék nyilatkozott így, a magát liberálisként azonosító többségnek viszont csak 55 százaléka. Igaz, az öncenzúra kényszeréről panaszkodók 70 százaléka elismerte, hogy az egyetem nyilatkozataiban kiáll a szólásszabadság értéke mellett. Ráadásul leginkább a fekete diákok vonakodtak attól, hogy a faji ügyekben állást foglaljanak. Abrams szintén a cancel culture veszélyét olvassa ki egy Illionois államban készült márciusi közvélemény-kutatásból, amely szerint a lakosság harmada gyakran, másik harmada ritkán, de él az öncenzúra eszközével, attól való félelmében, hogy nézeteinek nyílt vállalása kiközösítéssel járna. Ebben a felmérésben a konzervatívoknak 37, a liberálisoknak 12 százaléka hallgatta már el véleményét a politikai korrektség bosszújától és a megbélyegzéstől tartva (az egyetemi dolgozók és hallgatók között mindkét oldalon jóval magasabb volt az arány).

A két felmérésből Abrams azt a következtetést vonja le, hogy a cancel culture már a mindennapi közbeszédet is egyre inkább korlátozza, és ellehetetleníti a demokrácia alapjaként szolgáló nyílt és racionális vita lehetőségét. Más kérdés persze, hogy vajon mennyire megalapozott a megbélyegzéstől való félelem. Hiszen arra is akad példa, hogy a politikailag korrekt nézeteket képviselő hipersértődékenyek hangos kisebbsége könnyen legyőzhető. Csak ki kell szakadni a hallgatás spiráljából, és nyíltan szembe kell velük szállni, ahogyan azt a kölcsönös tévedésen alapuló normakövetés (pluralistic ignorance) jelenségét vizsgáló szociálpszichológiai kutatások megállapítják. Ahogyan a fizikai lincselés, úgy a tömeg véleménydiktatúrája is akkor akadályozható meg, ha a passzív szemlélők rádöbbennek, hogy ők vannak többségben, és nem pedig a helyzetet uraló erőszakosok. A passzív többség megmozdításához pedig gyakran elég egy-két bátor egyén kiállása is.