„Egy megosztott társadalomban áldozatnak lenni dicsőség, amely erőt ad” – olvassuk Mark MacNamara interjúját Rahav Gabay izraeli pszichológussal a Nautilus magazinban.

Az áldozatiság egyre súlyosabb méreteket ölt a fejlett világban. MacNamara egyenesen társadalmi betegségként írja le az áldozatiság kultuszát Robert Horwitz kommunikáció professzor nyomán, aki szerint a hatvanas évek baloldali szellemiségéből kinőtt áldozatiság az egyik legnépszerűbb identitás Amerikában. Mint arról a Metazin is beszámolt, egyes statisztikák szerint az amerikaiak többsége áldozatnak tekinti magát, és az együttérzést saját hasznára próbálja fordítani.

Gabaynek és szerzőtársainak kutatásában az áldozatiság önálló negatív személyiségjegy, amelynek négy fő jellemzőjét azonosították. A magukat áldozatnak tekintők szüntelenül igénylik a környezetüktől, hogy annak is ismerje el őket. Jellemzően saját morális felsőbbrendűségük igazolására használják az áldozati státuszt, ami rendszerint alacsony empatikus hajlammal jár, vagyis mások szenvedésével nem törődnek, saját sérelmeiket azonban újra és újra előveszik, hogy ismét kérődzzenek rajtuk kicsit.

Az áldozatiság az emberek többségében jelen van, és nem ölt patologikus méreteket – jegyzi meg Gabay. A legtöbben kinőnek belőle. A gyerekekre jellemző, hogy sérelmeik felnagyításával igyekeznek felkelteni mások figyelmét és elérni, hogy többet törődjenek velük. Az önállóvá válás során aztán megtanulják, hogyan képesek egyedül feldolgozni az őket ért sérelmeket, a dühöt és a frusztrációt. Azok, akikre jellemző az áldozatiság személyiségjegye, felnőttként sem képesek erre. Az apró, mindennapi súrlódásokat és igazságtalanságokat is súlyos sérelemnek élik meg. Minden kritikát személyes támadásnak tekintenek, bírálóikat előszeretettel képzelik megátalkodottnak és gonosznak, s ezzel a módszerrel kerülik el a szembenézést a kritikával. Képtelenek az önbírálatra, az őket bírálókkal szemben bosszúra szomjaznak. Mivel folyamatosan saját sérelmeikkel vannak elfoglalva, mások érzéseivel nem sokat törődnek, és azt sem veszik észre, ha megbántanak másokat. Ha mégis, akkor úgy érzik, joguk van rá, hiszen ők is sokat szenvedtek.

Gabay úgy véli, hogy a patologikus áldozatiság gyakran valamilyen traumára vezethető vissza, de sokszor a szocializáció eredménye. Példaként az izraeli óvodákat említi, ahol szerinte a gyerekek kiskoruktól kezdve azt hallják, hogy a zsidók áldozatok, és sokkal többet szenvedtek, mint a palesztinok. Gabay utal rá, hogy a szocializáció során még azok is magukévá teszik a kollektív sérelmeket, akik személyesen nem sokat tapasztaltak belőlük.

Az interjú végén Gabay kitér rá, hogy a hatalom nagyon hasonlóan torzítja a személyiséget, mint a patologikus áldozatiság. A hatalom ugyanis számos kutatás szerint csökkenti az empatikus készséget. A politikusok gyakran úgy viselkednek, mintha áldozat-szindrómában szenvednének. A kritikát ártó szándéknak tudják be, bírálóikat ellenségnek tekintik, miközben empatikus készségük egyre csökken. „A hatalom hajlamosít rá, hogy sztereotípiákkal jellemezzük és tárgynak tekintsük a többieket. Az ilyesmi pedig könnyen katasztrófához vezethet.”