Nyomtatás

A Facebook Titanic-pillanata

2021. november 2.
A Facebook Titanic-pillanata

Az amerikai internetguru szerint tévúton járnak, akik a szólásszabadságot féltve ellenzik az internetes tartalomszolgáltatók megregulázását. Hiszen a rádióadókat is szabályozták, amikor magánszemélyek közötti kommunikációs eszközből nagy nyilvánosságot vonzó médiává váltak.

„Egy évszázada új média jelent meg, és vele álhírek, személyiségi jogi kihívások és cenzúra körüli viták. De az amerikai demokrácia végül megszelídítette az új médiumot. És manapság olyan törvényekre lenne szükség, amelyek felélesztik a múltbeli bölcsességet” – írja Nicholas Carr internetguru a New Atlantis magazinban.

A cikk témája természetesen az internetóriások és mindenekelőtt a közösségi oldalak megregulázása. Egyre többen szeretnék, ha az állam szigorú szabályokkal vetne véget a közösségi oldalak cenzúrájának, korlátozná a tartalmak rangsorolását, vezetne be világos szabályokat a politikai hirdetésekkel kapcsolatban és legfőképp kötelezné őket az álhírekkel szembeni harcra.

Mint arról a Metazin is beszámolt, a jelenlegi szabályok értelmében az internetóriások rendkívül nagy szabadságot élveznek a hagyományos médiával szemben. Egyrészt nem viselnek felelősséget az oldalaikon publikált felhasználói tartalmakért, mondván, hogy ők csak a felületet szolgáltatják. Jogi státuszuk ebből a szempontból a telekommunikációs cégekéhez hasonló. Másrészt azonban saját szájuk íze (vagy politikai ízlése) szerint cenzúrázhatják a tartalmakat.

Carr szerint a helyzet nagyon hasonló a rádió megjelenéséhez. A rádió eleinte leginkább lelkes amatőrök és kisebb szervezetek belső kommunikációs eszköze volt. A rádión továbbított üzenetek a levélben közöltekhez hasonlóan magánjellegűnek számítottak, ezért lényegében bárki bármit szabadon elmondhatott az éterben. A Titanic tragédiája azonban ezen is változtatott. A hajó süllyedésekor ugyanis a frekvenciákat szabadon használó amatőr rádiósok nehezítették a mentőhajók kommunikációját, ráadásul még álhíreket is közöltek, egyebek között arról, hogy a Titanic vajójában nem is süllyedt el. Az amerikai kongresszus négy hónappal később elfogadta az első rádiótörvényt, és ezzel megkezdte az új média szabályozását. Ahogyan egyre népszerűbb lett a rádió, úgy születtek egyre újabb szabályok. Miután a húszas években a médiahatóság betiltott egy kuruzslással foglalkozó adót, a bíróság is kimondta, hogy a rádiócsatornák közfeladatot látnak el, ezért felelősséget viselnek az elhangzó információk valóságtartalmáért. A harmincas évektől már az egyoldalú tájékoztatást is tiltotta a törvény (egészen a nyolcvanas évekig, amikor a piaci szereplők szabadságára hivatkozva a republikánus többségű törvényhozás visszavonta a szabályt). Közben, ugyancsak a nyolcvanas években már nem csupán az információ tartalmáról, de a tálalás stílusáról is szabályokat alkottak: ismét a közérdekre hivatkozva visszaszorították a trágár és obszcén megnyilvánulásokat. Carr kiemeli, hogy minden egyes törvényi szigorítás ellen sokan tiltakoztak a sajtó- és a szólásszabadság védelmére hivatkozva.

Carr szerint pontosan ugyanezen elveket és receptet kellene követni a közösségi média és az egyéb tartalomszolgáltatók esetében, mivel ezek ma egyértelműen közfeladatot látnak el. Nem tekinthetők pusztán magánszemélyeket összekötő távközlési csatornának, hanem a médiára vonatkozó szabályokat kell rájuk kiterjeszteni. Carr utal rá, hogy nemcsak a közölt tartalomért kellene felelősséget vállalniuk, hanem a kiegyensúlyozottságot kellene megkövetelni tőlük. Még akkor is, ha ennek hatására számos per indulna rágalmazásért, álhírterjesztésért vagy részrehajlásért.

Ám korántsem mindenki lelkesedik a szigorúbban szabályozott tartalomszolgáltatás ötletéért. Fahrad Manjoo a New York Times hasábjain a demokrata párti szenátorok nyáron beterjesztett álhírellenes törvényjavaslatát bírálja. Manjoo arra figyelmeztet, hogy  az álhírek megítélése nem pusztán jogi, de még csak nem is szakértői kérdés. Éppen a koronavírus kapcsán derült ki, hogy gyakran a tudósok sem értenek egyet. Az elmúlt másfél évben számos olyan megkérdőjelezhetetlen ténynek tekintett ajánlás jelent meg, amelyek aztán később tévesnek bizonyultak. És számos olyan híresztelés is volt, amelyet eleinte a szakértők összeesküvés-elméletnek bélyegeztek, aztán kiderült, hogy van igazságtartalmuk. Arról nem is szólva – teszi hozzá Manjoo –, hogy az álhírellenes szabályozás a nagy cégek monopolhelyzetét erősíti. A kisebb tartalomszolgáltatóknak nem lesz pénzük sem az álhíreket hatékonyan szűrő rendszert kiépíteni, sem pedig az esetleges pereskedésre és kártérítésekre.