„A családtámogatás növelésével ösztönözni a gyerekvállalást költséges, és csak nagyon hosszú távon hozhat eredményt. Egyszerűbb azzal hitegetni a választókat, hogy ott a megoldás az embercsempészek csónakjaiban” – írja Fausto Carioti a milánói konzervatív Libero hasábjain.
Olaszországban a termékenységi arányszám 1,24, és Giorgetti gazdasági miniszter számításait idézve Carioti azt írja, hogy ha ez nem változik, akkor húsz éven belül 18 százalékkal csökken az elérhető bruttó hazai termék. Márpedig a nyugdíjkassza már most is súlyosan deficites. A nyugdíjkiadások 2000-ben 7 milliárddal haladták meg a befizetések összegét, ma már 37 milliárddal. A kormány évi tízezer eurónyi adókedvezményt készül megszavaztatni a parlamenttel minden egyes születő gyermek után, abban a reményben, hogy ezzel változtathat az elöregedés több évtizedes trendjén. Ha Meloni miniszterelnök eléri is célját, az eredmény csak évtizedek múlva lesz látható, amikor ő ki tudja, hol lesz már.
A baloldal szerint ezért inkább a tömegével érkező bevándorlókkal kellene pótolni a meg nem születő olaszok hagyta űrt. Carioti szerint a baloldal úgy importálna embert, mintha gépalkatrészekről vagy nyersanyagról lenne szó. Holott ha tényleg értékes munkaerőt hoznának be elmaradott országokból, akkor már etikailag is kétséges lenne, helyes-e elorozni őket a saját hazájuktól. Ráadásul még csak nem is oldódna meg a probléma, ugyanis a bevándorlók maguk is átveszik a befogadó ország szokásait, és nagyjából ugyanazt a születésszámot fogják produkálni, mint az többiek.
Érdekes módon ugyanezt az érvet hozza fel a Spectatorban Pilip Pilkington, és pont Olaszország esetét hozza fel példának. Japánba a lakosság lélekszámához viszonyítva négyszer kevesebb bevándorló érkezett az elmúlt két évtizedben, mint Olaszországba. Ha a bevándorlók emelnék a születési arányszámot, akkor Olaszországban növekednie kellett volna a termékenységi rátának, vagy legalább is kisebb mértékben kellett volna csökkennie, mint Japánban. Nem így történt. Az évtizedek során a két görbe párhuzamosan haladt – lefelé. A londoni szerző is ugyanazzal magyarázza a jelenséget, mint Carioti: a bevándorlók igazodnak a helyi mintához, legalább is, ami a gyermekvállalást illeti.
Franciaországban az olaszországinál is sokkal tömegesebb volt a bevándorlás az elmúlt évtizedekben, ennek ellenére a termékenységi ráta csökken. Igaz, így is eléri az 1,8-at, effélét pedig az olasz kormány csak legmerészebb álmaiban remélhet. Viszont az újszülöttek 31 százalékának egyik vagy mindkét szüleje külföldön született. Elsöprő többségükben Európai Unión kívüli országokban. Ebből nem következik, hogy bevándorlók nélkül 31 százalékkal alacsonyabb lenne a születésszám, hiszen abban az esetben, ha az egyik szülő Franciaországban született, ő más társsal is apává, illetve anyává válhatott volna. Ráadásul ugyanez az arányszám 2001-ben 35 százalék volt, vagyis jóllehet ez alatt a húsz év alatt nagyot nőtt a bevándorlók száma, arányuk a születő gyermekek szülei között még csökkent is. Az elöregedést sem állították meg, pedig legalább ötmillióan érkeztek az elmúlt tíz év alatt, miközben az átlagos életkor 40,6 évről egyenletes tempóban 42,4-re nőtt.
A Valeurs Actuelles hasábjain Jules Torres helyteleníti, hogy a francia kormány a szabályozott bevándorlás módszerével akarja orvosolni a demográfiai hiányt. Franciaországban a háború utáni négy évtized nagyvonalú családtámogatási politikájának tulajdonították az európai átlagot messze meghaladó születési arányszámot. Tíz éve a szocialista kormányzat megnyirbálta a családi pótlékot, és a szerző szerint inkább az ösztönzők jól bevált politikájához kellene visszatérni. Még hevesebben marasztalja el a zöldeket, amiért már azt is fasisztoid álláspontnak bélyegzik, ha valaki a születésszám emelését óhajtja, mondván, hogy az ilyen ember egyszerű szülőgépnek tekinti a nőket.