„Amíg csak szűk körben zajlott a jóemberkedés, nem volt nagyobb baj. Most viszont már mindannyiunknak be akarják kötni a szemét vele” – olvassuk Ronald W. Dworkintól a Quillet magazinban.
A szerző csak névrokona a Metazinból is ismert, és tíz éve elhunyt jogfilozófusnak, de ő is filozófiát oktat, éspedig a George Washington Egyetemen. Azzal kezdi az elmélkedést, hogy az amerikaiak sokáig abban a boldog tudatban ítélkezhettek a világban zajló konfliktusokról, hogy ezek csak az újságokban hagynak nyomot, az ő életükben nem. 2001 tömeggyilkos iszlamista merényletei hatalmas lyukat ütöttek e biztonságérzeten, de hol van az már. Úgyhogy akadálytalanul terjedhet a felfogás, miszerint nem tűrhető, hogy mások szenvedjenek, még akkor sem, ha emiatt amerikai életek kerülnek veszélybe. Annál is kevésbé, mert hiszen csak elvben kell ilyen hősiesnek lenni, a veszély úgysem jut el Amerikáig.
A szenvedésmánia egyre tágabb körben terjed. Ma már Halloweenkor nem ajánlatos akármilyen jelmezt felvenni, mert rásütik az emberre, hogy ezzel szenvedést okoz valakinek. Az egyetemeken vigyáznia kell az embernek a szájára, nehogy ellentmondjon egyesek nézeteinek, mert az illetők azonnal mikroagressziót kiáltanak, és rájuk tör a szenvedés. A szenvedés-mánia a felnőtt világban is hódít, elérte a bűnüldözést és igazságszoltáltatást is. Mégsem okozhatunk mindenáron szenvedést a bűnelkövetőnek, ezért sokhelyütt pénzt vontak el a rendőrségtől, progresszív ügyészek jelképes óvadék ellenében bocsátanak szabadon elfogott tetteseket, törvényhozók pedig szabályértéssé minősítenek át bűncselekményeket. Veszedelmes elmebetegeket engednek szabadon, mert rosszul éreznék magukat a zárt intézetekben. Amerika déli határainál nem képesek a hatóságok feltartóztatni az illegális bevándorlást, mivelhogy minden ezt célzó intézkedés szükségképp rengeteg embernek okoz szenvedést.
Dworkin ezzel a jóemberkedés-mániával hozza összefüggésbe azt is, hogy a Biden-kormányzat szabályokra és normákra épülő külpolitikát hirdet. Valaha a külpolitika abból indult ki, hogy a hatalmak rivalizálnak egymással, és számolt vele, hogy egyes nagyhatalmak kíméletlenül járnak el érdekeik védelmében. A szabályokra és normáka alapozott külpolitika viszont azt feltételezi, hogy az államok csak addig mennek el érdekeik érvényesítésében, amíg nem okoznak szenvdést. Ha mégsem állnak meg idejében, akkor Amerika jól beolvas nekik, erre visszakoznak, attól tartván, hogy máskülönben elítéli őket a nemzetközi közvélemény. Ez a normákra építő külpolitika csak addig működőképes, amíg valamely lator állam ki nem jelenti, hogy őt bizony nem érdeklik ezek az előírások. Az amerikai kormány mégsem igazít a külpolitikáján, hanem úgy viselkedik, mintha a világot ügyvédek kormányoznák, a nyers erőszakot pedig régen magunk mögött hagytuk volna.
A Hamász például nem ilyen naiv. Tisztában van a Nyugat szenvedés-mániájával. Amikor kegyetlen támadást indított izraeli polgári lakosok ellen, pontosan tudta, hogy Izrael ezt nem hagyja válasz nélkül, márpedig akkor lesznek polgári áldozatok a másik oldalon is, hiszen a Hamász fegyverraktárai, vezetési pontjai, rakétakilövő állásai lakóházakban, iskolákban, kórházakban, vagy az alattuk húzódó alagútrendszerben vannak. A polgári áldozatok láttán pedig a Nyugat és közvéleménye Izrael ellen fordul.
Dworkin ahogy a belföldi bűnözőkkel, úgy a világpolitika terroristáival szemben sem tarja célravezetőnek a jóemberkedést, és úgy látja, hogy ami ártalmatlan széplelkek fotelhumanizmusának indult, ma már a mindennapi ember életét is közvetlenül veszélyezteti.