„Magukat baloldalinak vagy liberálisnak vallók egy olyan szervezetet tekintenek szalonképesnek, amely a vallási fundamentalizmus és a zsidók elpusztítására törekvő náci eszmék keverékéből született” – olvassuk a Tageszeitung interjúját Jeffrey Herf történésszel.
A berlini lap Az antiszemitizmus három arca: jobboldali, baloldali és iszlamista: című könyve kapcsán készített interjút a tekintélyes tudóssal. Bár a könyv a tavaly október 7-i támadás előtt íródott, a Tageszeitugot természetesen elsősorban a gázai háború kapcsán a radikális baloldali Izrael-ellenesség és antiszemitizmus eredetével kapcsolatos kutatások érdeklik. Ami nem is meglepő, hiszen az elmúlt évtizedekben szinte kizárólag a szélsőjobboldali antiszemitizmusról esett szó a közéletben. Ma viszont, és különösen a gázai háború megindulása óta a haladó baloldal vált Izrael legfőbb bírálójává és a Hamász ideológiai védelmezőjévé.
Herf figyelemreméltónak minősíti, hogy a Hamász b aloldaliak és liberálisok rokonszenvére számíthat. Mint azt könyvében is kimutatja, a hagyományos, jobboldali antiszemitizmus mellett régóta létezik iszlamista és baloldali zsidóellenesség is. Az előbbi részben a zsidó-arab viszályokból táplálkozik, de mai formájára jelentős hatással volt a nemzeti szocializmus ideológiája is. A Metazin is beszámolt tizennégy éve Herf korábbi könyvéről, amelyben az amerikai történész bizonyítékot talál arra, hogy a nácik népszerű arab nyelvű rádióadásokban terjesztették az antiszemitizmus szólamait a Közel-Keleten, és tanításuk ma is jelen van egyes imámok és politikai vezetők szavaiban.
De hogyan lehetséges, hogy a progresszív baloldal is ilyen kritikátlanul viszonyul a Hamászhoz? Miért dicsőítik queer szervezetek és haladó baloldali feminista és LGBT értelmiségiek az iszlám fundamentalista, antiszemita, a nőket és a melegeket elnyomó, az alapvető demokratikus normákat sem elismerő terrorista szervezetet?
A jobboldalon és a régivágású liberálisok körében népszerű magyarázat a woke ideológiában keresi az okokat. Herf is úgy látja, hogy az antikapitalista, Nyugat-ellenes progresszív baloldal a világot rendkívül leegyszerűsítően áldozatokra és bűnösökre osztja, és ebben a felosztásban Izrael az elnyomó gyarmatosítók, a zsidók pedig a privilegizált fehérek csoportjába kerülnek.
De honnét ered ez az eszmeiség? Elvégre a kezdet kezdetén Izrael szövetségesei éppen az imperializmus elleni harc nevében támogatták a születőben lévő zsidó államot. A Szovjetunió és csatlósai például azt remélték, hogy Izrael a kommunista blokk szövetségeseként harcol majd az imperializmus ellen, és elvágja a Nyugatot az arab olajtól – emlékeztet Herf. Az 1948-as háborúban Csehszlovákia még fegyverekkel is segítette a zsidó államot. Izrael azonban szociáldemokráciát akart, és nem vágyott Moszkva ölelésére. Ezt felismerve a korábban a cionizmust támogató Sztálin is fordított a retorikán: a halála előtti években már a nyugati imperializmus és a burzsoá nacionalizmus előretolt helyőrségének nyilvánította Izraelt. Tömeges antiszemita tisztogatásokat indított, a Szovjetunió területén élő zsidókat Izrael ötödik hadosztályának bélyegezve és egyéb antiszemita összeesküvés-elméletek alapján. Kovács András kutatásaiból tudjuk, hogy a Varsói Szerződés országai – köztük a kommunista Magyar Népköztársaság is – átvették Moszkva Izrael-ellenességét. Az NDK fegyvereket küldött a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek, és a Stasi együttműködött Arafat titkosszolgálatával. Miközben Nyugat-Németország és Izrael szövetségessé vált, az NDK rasszista és elnyomó államnak bélyegezte a zsidó államot. Herf könyvében úgy érvel, hogy a mai Izrael-ellenes német baloldal ezt a retorikát tette magáévá, és onnan terjedt tovább, mígnem fokozatosan átvették más nyugati progresszívok is: a „globális baloldal”.